A történelmi Bihar vármegye a középkortól kezdve az Alföld keleti peremének egyik legjelentősebb közigazgatási egysége volt, kiterjedtsége okán gyakran „Biharország” néven hivatkoztak rá. Székhelye, Nagyvárad, a Partium egyik legfontosabb kulturális és gazdasági központjaként működött, a 18–19. századra a magyar reformkori fejlődés egyik fő városa lett, és a dualizmus idején is kiemelkedő szerepe volt. Az I. világháborút lezáró folyamatok azonban soha el nem képzelt kihívások elé állították Bihart és az itt élő embereket.  

1918-ban a szélesebb közvélemény számára is világossá vált, hogy a „Nagy Háború” az antanthatalmak győzelmével fog véget érni. A világháborús vereség, a gazdasági összeomlás és a nemzetiségi feszültségek hatására az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, itthon az őszirózsás forradalom magával hozta a Magyar Köztársaság kikiáltását, 1918. október 31-én. A forradalom vezetői, Károlyi Mihállyal az élen, nem tudták stabilizálni az országot, ekképpen a szociáldemokraták és a kommunisták 1919. március 21-én szovjet mintára létrehozták a tanácskormányt. A munkástanács azonban Biharban az erős kommunista jelenlét ellenére sem bontakozhatott ki igazán, ugyanis a román királyi hadsereg a bolsevizmus megállítását zászlajára tűzve fokozatosan, keletről nyugatra haladva szállta meg az országot, vármegyénkben is 1919 áprilisától román közigazgatás lépett érvénybe. Közel egy év után, 1920. március 25-ére a megszállók visszavonultak a később elfogadott határok mögé, ami egyben előrevetítette a két ország közti új választóvonalat. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke tulajdonképp ezen állapotot, a történelmi Bihar vármegye megszűnését tette hivatalossá. 

A békeszerződés értelmében Bihar 582 132 fős lakosságának 75%-át, 10 609 négyzetkilométer területéből mintegy 7874 négyzetkilométert csatoltak a Román Királyság területéhez, a Berettyóújfalui, a Derecskei és a Sárréti járás érintetlenül maradt, azonban a Biharkeresztesi, az Érmihályfalvi, a Nagyszalontai, a Szalárdi, a Székelyhídi járások nem őrizhették meg teljes integritásukat, a Belényesi, a Béli, a Csékei, a Tenkei és a Vaskói járások pedig maradéktalanul a román félhez kerültek. Külön említést érdemel a megyeszékhely, Nagyvárad esete, amelyet nem érintett a „felszabadítás”, így vármegyénk nem csupán megcsonkítva, de központjától is elszakítva kényszerült tovább működni. „Csonka-Bihar” ugyanakkor közigazgatási struktúra nélkül maradt, ezért a kormány ideiglenesen Hajdú vármegye alispánjának hatásköre alá rendelte a területet. A döntés a gyakorlatban nem bizonyult életképesnek, ezért a belügyminisztérium április 6-án Balásházy Iván, korábbi vármegyei árvaszéki aljegyzőt nevezte ki ideiglenes bihari alispánná, ám ekkor már Berettyóújfaluból, az új székhelyről szerveződött a vármegye irányítása.

Bihar vármegye térképe (1912), amelyre a Barcsay Károly zsákai rektor-tanító ceruzával rajzolta be a trianoni határt (Bihari Múzeum gyűjteménye)

A korabeli közvélekedés teljes mértékben elutasította az I. világháborút lezáró békerendszer létjogosultságát, a magyar társadalom igazi sokként élte meg a lakosság- és területveszteséget, Berettyóújfaluban is ideiglenesnek gondolták a központi szerep betöltését. A Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett időszak alatt a békeszerződés felülvizsgálatának, újratárgyalásának az igénye, avagy az irredentizmus az állami kultúrpolitika részévé vált. A közéleti gondolkodás nem tudott elszakadni a Nagy-Magyarország ideájától, propagandisztikus jelszavak sokasága („Nem! Nem! Soha!”, „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, „Hiszek Magyarország feltámadásában”) született ebben a légkörben, melyek mögött jelentős társadalmi bázissal rendelkező szervezetek álltak. A helyi sajtó hasábjai mellett ünnepségek szavalói, köztéri emlékművek (például az országzászló) mellett a tárgyi kultúra által is közvetíthettek revíziós üzeneteket.

A Bihari Múzeum is őriz néhány ilyen tárgyat, melyek közül most kettőt mutatunk be.

Szódásüveg hazafias felirattal. Leltári szám: BM.III.a.78.13.

A szódásüveg Ungár Márton biharkeresztesi szikvízágyáros számára készült. A palack egyik oldalán zöld babérkoszorúban olvasható a "Nem, Nem, Soha" felirat piros-fehér-zöld színekben. Talpának átmérője 10 cm, magassága 23 cm. A szikvízgyártás hazánkban 1829-től van jelen és Trianon után a hasonló külsejű és üzenetű szódásüvegek igencsak elterjedtnek számítottnak.

Irredenta tábla. Leltári szám: III.b.90.124.6.

1920 után számos olyan szervezet jelent meg, amely az irrendentizmus és revizionizmus szellemében alakult. A főként kulturális és művelődési céllal működő egyletek általában valamilyen kiadói tevékenységet is űztek, így számos képeslap és plakát látott ekkor hasonló vizuális tartalommal napvilágot. A most bemutatott fémből készült emléktárgyat a Magyar Nemzeti Szövetség adta ki, szélessége 6 cm, magassága 8 cm.

Felhasznált irodalom:

Bagdi László: "A világ közepe" – Berettyóújfalu megyeszékhellyé alakulása 1920–1928. In: A Bihari Múzeum Évkönyve XXVI. Szerk. Sándor Mária. Berettyóújfalu, 2021. 7–52.

Tardy György: Berettyóújfalu keletkezése, története és fejlődése. Berettyóújfalu, 1937. A szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta, a bevezető tanulmányt írta: Mezei Milán – Szőke Richárd Rajmond – Török Péter. In: A Bihari Múzeum Évkönyve XXVIII. Szerk. Török Péter. Berettyóújfalu, 2023. 143–184.

1920 után, a trianoni békediktátum által elcsatolt történelmi megyeközpontból, Nagyváradról csonka Bihar székhelyére, Berettyóújfaluba költöztek át a vármegye tisztviselői. Feladataik ellátására kezdetben a községházában jelöltek ki helyiségeket. 1924-ben kezdtek hozzá a megyeháza építéséhez, és a következő évben fejezték be.

 A berettyóújfalui megyeháza az építése utáni években (képes levelezőlap, Zempléni Múzeum gyűjteménye)

1925. május 18-án került sor a berettyóújfalui vármegyeháza zárókőletételére. Május 21-én a következő sorok jelentek meg a csonka megye hetilapjában, a Bihar Népében:

„Hétfő délután ünnepies aktus ment végbe Csonka Bihar vármegye székházában: megtörtént a zárókőletétel. Ez alkalomból az alábbi jelmondatokat helyezték el:

Hősi ősök fészke Nagy-Biharország
Te sem kerülted el nemzeted sorsát,
Mikor vihar dúlt, letiportak sárba,
És így lett e ház is Csonka-Biharháza.”

Korabeli képeslap (Adler és Tsa, Berettyóújfalu kiadása. Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A település főutcáján klasszicista stílusban elkészült épület homlokzatán a megye címere volt látható a következő felirattal: "CSONKA-BIHARVÁRMEGYE SZÉKHÁZA"

A nagyterem számos rendezvénynek, megyegyűléseknek, báloknak volt helyszíne. A terem falán magyar történelmi témájú festmények, portrék kaptak helyet. 1927-ben került a falára Feszty Árpád Zsolt vezér eljegyzése c. monumentális festménye, amelyet a nagyváradi megyeháza számára készített a művész, és amelyet a párizsi döntőbíróság ítélt vissza Bihar megyének.  

Ebben az épületben tervezték elhelyezni a szintén Váradról áttelepült a levéltárat is, amelynek 1926. november 1-jétől Nadányi Zoltán volt a levéltárnoka.

90 éve, 1935. január 17-én Kosztolányi Dezső berettyóújfalui szerzői estjének is a megyeháza díszterme volt a helyszíne. (Az eseményről ITT írtunk.)

A második bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély, Bihar vármegye visszakapta történelmi székhelyét is, a megyei tisztviselők is visszaköltöztek Váradra.

A vármegyei apparátus lovas kocsival költözik vissza Nagyváradra, 1940.
(Dr. Barcsay László felvétele, a Bihari Múzeum gyűjteménye)

A második világháború után visszaálltak a trianoni határok, az épület a járási hivatalnak adott otthont. A járási funkció megszűnése (1984. január 1.) után számos szervezet költözött az épületbe.

Járási hivatal a Kossuth u. 6. szám alatt. (Bihari Múzeum gyűjteménye)

2011-ben Berettyóújfalu Város Önkormányzata felújíttatta az épületet, timpanonjába visszahelyezték a Kurucz Imre helyi szobrászművész által rekonstruált Bihar-címert. A dísztermet a megye-újjáépítő alispánról, Fráter Lászlóról nevezték el. Sajnos, arról nem tudunk, hogy a felújítás során rábukkantak-e a hetilapban 1925-ben közölt versikére…

Az egykori megyeháza napjainkban. (Fotó: Bogya Pál)

Napjainkban ismét a járási hivatal működik csonka Bihar egykori székházában, 2015-ben az új építésű szárnyban kormányablak nyílt.

Sándor Mária

Felhasznált irodalom

Sándor Mária–Török Péter: Adatok Berettyóújfalu két világháború közötti infrastrukturális fejlődéséhez. In: Bihar vármegye a múló időben. Fejezetek történetéből, népéletéből. – Comitatul Bihor in timpul trecator. Szerk. Varjasi Imre. Debrecen, 2011. 53–74.

Bihar Népe, Bihar c. hetilap számai

fa főnév (többes száma: fák)

1. Növénytani értelemben: Több évig élő, fás szárú növény, amelynek törzse van, és rendszerint koronát alkotó ágakra és levelekre tagolódik. Leggyakrabban magassága eléri vagy meghaladja a 3 métert.
    Példa: A tölgy az egyik legelterjedtebb lombhullató fa Európában.
   
   
2. Anyagként: A fás szárú növények törzséből vagy ágaiból származó szilárd anyag, amelyet számos iparágban (építőipar, bútoripar, papírgyártás stb.) használnak.
    Példa: Az asztal tölgyfából készült.
   
   
3. Átvitt értelemben: Valaminek az eredete, alapja vagy forrása. (Ritkább használat.)
    Példa: A tudás fájáról szakított gyümölcs.

Már a szótári bejegyzés is többféle értelmezést társít a fa fogalmához, és a jelentések csak sokasodnak minél több embert kérdezünk meg:

Neked mit jelentenek a fák?

Árnyékot és menedéket adnak a forrongó nyári kánikulában, majd bosszantóan sok seprendő levéllel borítanak mindent, amikor egyébként is rövidek már a nappalok és olyan szürkék. Tövükben állva eltörpülünk és egészen paránynak, sebezhetőnek érezzük magunkat, miközben ők bízva a fizika törvényeiben és a biológia könyörtelen hatékonyságában évtizedekig hajlonganak a nyári zivatarokat megelőző szélviharban. Ki-ki vérmérsékletének megfelelően felháborodva vagy épp szomorúan konstatálja, ha egy-egy példány felbukik a gépezetbe került farontó gomba miatt, de azt a másikat ott egy kicsit még feljebb kellene nyírni, végtére is már alig lehet alatta elsétálni.

És nem szabad elfelejteni azokat a renitens óriásokat, akik nem hajlandók gyökeret ereszteni a múlt eltemetett romjaiba, inkább a felszín alatt terelgetik gyökereiket a friss puha talaj felé könnyed ágrándítással legyintve a közbe eső járda megrongálására. Közben pedig olyan jó érzés meggyónni leghőbb vágyunkat: még legalább kettőt, pont ilyen nagyot csak ültetnénk melléje.

Hogy ki fogja locsolni? Egyre nehezebb meggyőződéssel az égi áldásra bízni sorsukat, de hát a fákat mindenki szereti és olyan sokan vagyunk a fa pedig olyan kevés.  Biztos lesz mindig, aki borít egy vödörnyit rájuk, ha mégis szükség lesz rá! De most idén tavasszal jó ültetni, annyira sok eső volt. Nem lesz gond…

És persze gyönyörűek! Főleg tavasszal, a tél lassú hideg estéi után a tempósan zöldülő téren, amikor szerda reggelre hirtelen mindenhol színek, illatok!

És itt vannak mindig, mindenhol! Csak meg kell látni őket…

Nagy Attila

A régi Sárrét falvainak lakóinak fő megélhetését a vizes élőhely gazdag növény- és állatvilága biztosította. (A réti méhészkedésről már írtunk ITT.) A táj kiváló tollú kutatójának, Szűcs Sándornak az írásából idézünk újabb részleteket, ezúttal az ősi foglalkozás, a pásztorkodás sárréti változatáról.

Réti pásztorkodás

A régi híres Sárrét rideg – vagy másként szilaj – pásztorkodása volt ez.

Az állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nyájnak, a kondát réti kondának, ezek őrízőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona. Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek. Ott jöttek a világra, ott nőttek fel, ott is pusztultak el, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek, úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak.

Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket, maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dágványok, és hínáros vizek felé vették az útjukat.

A villás szarvú fehér marha csak vágóhídra való volt. (…) a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és más német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű, veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról.

Réti gulya az álláson. Előtérben balról farkasverem keresztmetszete, jobbról madárfogó hurok. (Bély János rajza)

(...)

A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a rétben bizonytalanok voltak a községek határai, de még nem is lett abból semmi baj, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok pl. a Hortobágyra is eljártak.

(…) A pásztorok kerek nádkunyhója ott állott a karám mellett. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévékből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz, főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt benn, hogy levetkezve meg félig mezítelenül tanyázgattak a vackon és az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Ha kis időre kinéztek, csak a bundát kavarintották a vállukra. (…)

A kondának télen sem kellett szárnyékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe. (..) A kondások a bánya mellé vermet csináltak és abba húzódtak be télszakán. Olyan volt ez a verem, mint a gulyások kunyhója, csak a földbe volt mélyesztve. Hópustolás ellen nádfalat ültettek elébe s az ajtaját is nádból kötötték.

A szállások, vagy telelők életébe leginkább a farkasok támadásai hoztak mozgalmasságot. Különösen a gulyások és a juhászok vesződtek velük legtöbbet. A kiéhezett ordasok a korán leszálló estével már ott ólálkodtak a karámok körül s a porong hajlásában leselkedtek.

Leselkedő réti vagy nádi farkas (más néven: toportyán) a Bihari Múzeum állandó kiállításában (Fotó: Halics Szofi)

A pásztorok felváltva őrködtek; míg a többi bojtár a kunyhóban tanyázgatott, vagy éberen aludt, addig a soros összefogva magán a nagy bundát, kinn strázsált a csikorgó éjszakában. Meg-megkerülte a karámot és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén s evvel tartva vissza a veresfülűeket. Körötte járkáltak a hatalmas fehér komondorok, melyek farkasfogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert, szíjból való, vagy hegyes vaskapcsokból összeállított örvet viseltek; ez védte torkukat a farkas harapása ellen. A komondorok viselkedéséből már előre adóztatás, nem vették azt olyan gyanította a pásztor, ha a farkasok támadásra készültek. Ilyenkor csak füttyentett és a kutyák iramodtak a vadakra, az előugráló bojtárlegények pedig fokoshoz, meg görcsös botjaikhoz kaptak.

 Több farkast kinyújtóztattak egy-egy ilyen alkalommal. Ha azonban nem győzték ellátni őket, akkor betörtek azok a karámba és a megriadt állatok közt borzasztó pocsékolást vittek véghez. (…) Mikor aztán a pásztorok két-három farkasnak lerántották a bundáját és véres testét kihajították a hóra, a varjaknak, a többiek néhány napig elkerülték a szállás tájékát. (…)

(..)

Az igazi pásztor akkor sem költözködött be a faluba, amikor a gulya a nyáj mellől már kiöregedett. Csak a rétben érezte jól magát, felcsapott tehát pákásznak.

Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében
(Megjelent: Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán. Budapest, 1938. 164–245.)
A részleteket válogatta: Sándor Mária

A 70 esztendeje elhunyt Nadányi Zoltán író, költő, újságíró nevét ma Berettyóújfaluban művelődési ház viseli. (Életéről ITT olvashatnak összefoglalót.) Másfél év híján száz esztendeje történt, hogy a költő – nagyváradi, majd fővárosi, később bakonszegi lakhelyéről – Újfaluba költözött, és közel másfél évtizedet töltött településünkön. 1926. november 1-jén nevezték ki Csonka Bihar vármegye levéltárosának, és a következő évben induló Bihar című hetilap főmunkatársa lett.

A Bihar c. hetilap első számának fejléce Nadányi Zoltán nevével
(A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának gyűjteménye)

1920 után, a trianoni békediktátum következtében Magyarország területének kétharmada került a szomszédos államokhoz, a történeti Bihar vármegye háromnegyed részét – a történelmi megyeszékhellyel, Nagyváraddal együtt – a Román Királysághoz csatolták. A Magyarországon maradt Csonka Bihar székhelyévé az akkor még – és Trianon után még közel hatvan évig – nagyközség rangú Berettyóújfalut nevezték ki. Településünkön nagyarányú infrastrukturális fejlesztések indultak: ekkor épült a laktanya, a vármegyeháza, a leventeház, a Nagyváradról tömegesen áttelepülő tisztviselőknek lakónegyed, új épületet kapott a posta.

Az akkoriban itt lakó, korábban nagyvárosi életet élő Nadányi pontosan érzékelte ezt a kettősséget, amit a korszak Berettyóújfaluja képviselt, és versében – nagyon találóan – faluvárosnak nevezte Újfalut.

Nadányi Zoltán elsősorban a szerelmi költészetéről ismert, pedig korábban is publikált más témában. Az Ezüstkert című kötetében (1931) azonban a Faluváros verse mellett egy csokorban még tíz gúnyoros alkotás jelent meg, ciklusának Piripócs címet adta. A szatírák többségének főszereplője egy-egy személy, akiknek különc tulajdonságait, jellemvonásait a költő karikatúraszerűen ábrázolja. A modellek többsége Berettyóújfaluban élő ember voltak, a helyiek még fél évszázad múltán is név szerint be tudták azonosítani őket, pl. Őméltósága = Fráter László alispán, Eladó lány = Gazdig doktor úr lánya stb.… (A további versszereplőkről később önálló blogbejegyzsét tervezünk  – A szerk.). Márpedig, ha a Piripócs-ciklus szereplői újfaluiak, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy Piripócs melyik települést jelöli.

A Piripócs szót nem Nadányi alkotta, a kifejezést jelentéktelen helyre használták, tréfás, lekicsinylő szándékkal. Mindezek fényében el tudjuk képzelni, milyen fogadtatása volt az újfaluiak körében a szatíráknak, pedig Nadányi ekkor még bevezetővel is ellátta versciklusát:

Bocsáss meg, Piripócs. Szeretlek.
Könnyeimből támadt a só,
amellyel marlak. De szeretlek.
Fájón fonódik ez a szó
gúnyképeim köré, keretnek.

Mi, mai berettyóújfaluiak talán már jobban megértjük a költő nézőpontját, kicsit más szemmel olvassuk szatíráit, és büszkék lehetünk arra, hogy Nadányi Zoltán szülő-/lakóhelyünket és egykori lakóit több versben is megénekelte.

Sándor Mária

Felhasznált irodalom:

Bakó Endre: Emlékkönyv Nadányi Zoltán születésének századik évfordulóján. Bakonszeg, 1992.

Bakó Endre: Nadányi Zoltán világa. Debrecen, 2009.

A Konyári Sóstófürdő állomáson ma is megáll a Debrecenből Nagykerekibe tartó vonat. Omlott vakolatú, roskatag állomásépület látványa tárul az (át)utazó szeme elé – nehéz elhinni, hogy 100 éve az egész országból tömegével szálltak le itt a vonatról a fürdővendégek. Sőt, a vasútvonal 1911-es megnyitása előtt szekerekkel, lovas kocsikkal érkeztek ide a gyógyulni vágyók: nem csak a környék lakossága, hanem városi polgárok sokasága is, már az 1850-es évektől kezdve. 

Konyári Sóstó látképe (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Konyár határában egykor több kisebb tó terült el, a legnagyobbat Sóstónak nevezték, lúgos vize miatt. (A tavat sokáig szappanfőzéshez szükséges sziksó kitermelésére hasznosították.)

Valószínű, hogy már a 18. században is fürödhettek a Sóstó vizében, mert a 19. század első harmadában már egyszerű fürdőépületekről is beszámolnak a kortársak, többek között a vegyész tudós Irinyi János is. Ebben az időben a Tihanyi család volt a tulajdonos, akik rendszeresen haszonbérbe adták a területet.

A bérlők folyamatosan fejlesztettek, 1850-ben már 12, pár évvel később 30 vendégszobával működött a fürdő. Megnyitotta kapuit egy vendéglő is, a tó körül parkosított sétányokon andaloghattak a vendégek.

A fürdőszezon május elejétől szeptember végéig tartott. A hideg tó vizét melegítették, fürdőházakban kádakban lehetett idénybe venni a gyógyvizet, mely sótartalma miatt különböző betegségek kezelésére alkalmas volt (lásd újsághirdetés).

A Konyári Sóstófürdő alaprajza 1861-ben (a már felépült és az abban az időben még csak tervezett épületekkel és sétányokkal) Vasárnapi Újság, 1861.

Az 1860-as évektől kezdődően rendszeresen tartottak táncmulatságokat, minden nyári fürdőidényben megrendezték például az Anna-bált. Kellemes társasági élet folyt itt, különböző egyesületek, szervezetek is tartották itt összejöveteleiket, Berettyóújfalui vagy debreceni zenészek húzták a talpalávalót.

 Konyári Sóstófürdő parkja a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A 19. század utolsó harmadában először időnként kijáró, később helyben lakó fürdőorvos is növelte a szolgáltatás színvonalát. Vasútállomás is létesült a közelében (Hosszúpályiban), így már könnyebben meg tudták közelíteni a távolabbi vidékekről egyre nagyobb számban érkező fürdővendégek.

 Újsághirdetés 1929-ből (Bihar c. hetilap)

A két világháború közötti időszak a fürdő működésének utolsó fényes korszaka, Horváth András nevéhez fűződik. Az épületeket modernizálták, szépítették a parkokat, medencét és teniszpályát építettek.

 Konyári Sóstófürdő parkja a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A konyári sóstófürdő története 1942-ben záródott le végérvényesen miután a tulajdonos, Horváth András elhunyt. Özvegye nem kívánta tovább üzemeltetni a fürdőt. A korábbi bérlő megvette volna az egész komplexumot, ám az özvegy alacsonynak találta a kínált összeget. Az épületeket lebontották, a berendezési tárgyakat értékesítették, a park fáit kivágatták. (Állítólag özvegy Horváthné megbánta döntését, mert így még kevesebb pénzhez jutott.) Ha az asszony nem így döntött volna, akkor talán ma nem múlt időben beszélnénk az egykor víg muzsikától hangos Konyári Sóstófürdőről.

Sándor Mária

Konyári Sóstófürdő bejárata a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Felhasznált irodalom

Magyari Márta: A Konyári Sóstófürdő története. In: Konyár falukönyve. Szerk. Ujváry Zoltán. Debrecen, 2002. 667–690.

Magyari Márta: A Konyári Sóstófürdő története. In: Fejértótól Messzelátó-Sóstóig. Szerk. Horváth László. Hosszúpályi, 2008. 34–53.

Magyari Márta: A szíksó sepréstől a népfürdőig. A konyári Sóstófürdő története. In: A Hajdú-Bihari Megyei Levéltár Évkönyve XXXVII. Szerk. Brigovácz László – Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő. Debrecen, 2021. 149–161.

Szálkai Tamás: Adatok a konyári Sóstó fürdő történetéhez. Új Nézőpont 4. (2017) 3. 93–100.

Legújabb kori történelmünkben és a nemzeti emlékezetben mindig kiemelkedő jelentőséggel bírt 1848. március 15. megünneplése, bár voltak olyan korszakok – például a neoabszolutizmus idején és az 1950-es években – amikor csak titokban lehetett ápolni 1848–49 kultuszát. 1991-ben az Országgyűlés hivatalosan is nemzeti/állami ünneppé nyilvánította az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napját, március 15-ét. Ezen a napon a márciusi ifjak békés pesti forradalmára (12 pont, Nemzeti dal), az első felelős magyar kormány születésére, az áprilisi törvényekre és a szabadságharc nagy csatáira emlékezzünk. De vajon mi történt ez idő tájt Biharban, s szűkebb pártiánkban Berettyóújfaluban? Mi mire emlékezzünk...?

A református és a római katolikus anyakönyvek tanúsága szerint hangos lakodalmi „dínomdánomra” ébredt 1848. március 15-én Berettyóújfalu lakossága. Aznap 10 pár kötött házasságot, 10 vőlegény és 10 menyecske mondta ki a boldogító „igent” a református templomban: úgymint Tóth Mihály és a furtai Herczeg Mária, Tóth Péter és Bak Judit, a herpályi Szűcs János és Olasz Sára, Szántó Ferenc és nemes Czirják Zsuzsanna, György András és Török Mária, Balogh András és Király Erzsébet, Szabó M. Sándor és Nagy Julianna, Ökrös Sándor és Nagy Rebeka, özvegy Török Ferenc és Szabó Erzsébet, Kis András és Tóth Zsuzsanna. Míg a falu egy része ünnepelte az újdonsült mátkapárokat, addig Ökrös Péter szívére és házára mély gyász borult. 1848. március 14-én szülés után fellépő „dagadozás” következtében váratlanul elhunyt a ház mindössze 32 éves asszonya, Ökrös Péterné Szabó Rebeka. Újabb csapásként érte a bánatos rokonságot, hogy a temetés napján, március 15-én meghalt az újszülött csecsemő, a kis Ökrös Rebeka is. Ugyanakkor a Fényes portán már lázasan készülődtek a katolikus keresztelőre (március 18.), hiszen március 14-én megszületett dengelengi, érendrédi és csokalyi Fényes Lajos (1790–1860) földbirtokos unokája, Fényes Menyhért (1821–1871) és noszticzi Thurzó Irén lánya, Fényes Irma (1848–1896). Úgy tűnik, hogy a mulató és gyászoló, jó berettyóújfalui nép vajmi keveset tudott a március 15-én zajlott pesti eseményekről; a történtekről csak később, a korabeli újságokból és „híresztelésekből” szereztek tudomást.

Az idő előrehaladtával a poros, csendes mezőváros lakói is mozgolódni kezdtek… A „nemzeti őrsereg” felállítását már a márciusi ifjak 12 pontja követelte, azonban a nemzetőrség megszervezéséről az áprilisi törvények XXII. törvénycikkének 1. paragrafusa rendelkezett: „minden városokban és rendezett tanácsú falvakban élő 20 és 50 év közötti egészségileg alkalmas férfi köteles a nemzetőrségbe belépni, aki 200 pengő forint értékű házzal vagy földdel, esetleg féltelekkel bír, vagy legalább 100 pengő forint évi jövedelemmel rendelkezett”. A törvény által előírt kötelezetteken kívül önkéntes személyek is beléphettek a szerveződő nemzetőrségbe, sőt az őrsereg maga dönthetett arról, hogy gyalogos, vagy lovas szolgálatot kívánnak ellátni, illetve maguk választhatták meg tisztjeiket is.

Azonban az 1848 májusában elkezdett nemzetőrösszeírás nem ment zökkenőmentesen; nevesen Berettyóújfalu polgárai, nemzetőrei és elöljárói 1848. július 16-án folyamodványt nyújtottak be Bihar vármegye választmányához, amelyben többek között a következő panasszal éltek: először is sérelmezték, hogy a törvény által nemzetőrségre kötelezettek tekintélyes része semmiféle katonai képesítéssel nem rendelkezett, kezükben fegyvert sohasem fogott, márpedig nem várható el a néptől, hogy „egy bottal álljon ki töltött puska ellenébe a golyó felfogására”; másodsorban kérvényezték, hogy egy küldöttség által magyaráztasson meg a népnek a törvény, mivel a törvény által előírt feltételekkel szemben Berettyóújfalu közrendű polgárai egyetlen egy tagja sem rendelkezett féltelekkel, mégis nevüket a létszámnövelés érdekében rögzítették a nemzetőrlistán (ez roppant érdekes, főként ha figyelembe vesszük, hogy a panaszkodók főérve éppen az volt, hogy a 948 háztelekkel bíró Berettyóújfaluban kezdetben csak 48 embert írtak össze); ráadásul komoly jogértelmezési vita alakult ki akörül, hogy azok a polgárok, akik a zálogba vagy árendába bírtak birtokkal azok is kötelezhetőek a nemzetőrségre; továbbá kérelmezték az összeírásban szereplő állami, helyi és polgári állást betöltő személyek (a lelkészek, jegyzők, kántorok, tanítók, gyógyszerészek és orvosok) felmentését, mivel reájuk a közösségnek szüksége volt.

Csapó Lajos 1848. augusztus 9-ei jelentésében számolt be, hogy a küldöttség vezetőjeként sikerült megnyugtatnia a berettyóújfalui nemzetőröket és elöljárókat, illetve pótlólagosan elvégezték a nemzetőri összeírásokat, kiigazították a hibákat, megmagyarázták a törvényeket, így a panaszkodók teljesen megnyugodtak. Ráadásul azt is sikerült megtudniuk, hogy a folyamodványt Szilágyi Lajos berettyóújfalui jegyző – csengerújfalusi O’sváth Pál anyai nagynénjének a férje – írta a panaszkodók nevében. A folyamadók érvét látszik alátámasztani, hogy a folyamodással majdnem egyidőben (1848. július 19-én) terjesztette be a vármegye bizottságának Csapó Lajos főszolgabíró a Sárréti járásbéli nemzetőri összeírásokat, amelyben a nemzetőröket századokba osztották be. Az előterjesztés alapján Bakonszeg, Berettyóújfalu, Berettyószentmárton és Szentpéterszeg nemzetőrei alkottak egy századot. Mindezt a létszámmal magyarázták, ami a következőképpen oszlott meg a települések között: Bakonszegen 61, Berettyóújfaluban 49, Berettyószentmártonban 17, Szentpéterszegen pedig 131 főt írtak össze.

Borsos József Nemzetőr című festménye

Sorshúzás útján is soroztak be nemzetőröket a századokba. Berettyóújfaluban név szerint Lőrinczy Imre főszolgabírói írnokot, Bernáth Károly kántort, Mészáros Lajos asztalost, Róth Gáspár és Lonovics Miklós orvosokat, Bátori Bálint gazdálkodót, K. Nagy Bálint kerékgyártót, Miskolczy Károly országgyűlési képviselőt, Csiffy Sándor és Fényes István földbirtokosokat, Csuha János, Cs. Szabó István, Csőreg Mihály, Bondár Mihály, Ökrös Sándor, Jakab István és Báthori Bálint földműveseket. Sorshúzás útján választtattak ki ugyanakkor Berettyószentmártonban Tóth Sándor, Szilágyi László, Dancsházi András, Dancsházi Gábor, Dancsházi László, Szilágyi Sándor birtokosok, de Dancsházi László felmentését kérte, mivel több mint 50 éves volt az összeíráskor, így meghaladta a törvény általi felső korhatárt. Egy másik korabeli névsor arról tanúskodik, hogy Kovács József tanító, Szilágyi Lajos jegyző, Vass Jenő apósa Kalivoda János gyógyszerész, Bátori Mihály, Csóka István, Füredi Mihály református lelkész, Pap Albert ispán, Kis Imre csendbiztos, Csiffy Sándor földbirtokos, Tardy Elek földbirtokos, Molnár Antal, Varga András, Végh Zsigmond polgárokat nemzetőrökké feleskették. Érdemes egy röpke pillantást vetni a rokoni összefonódásokra; tudniillik Csiffy Sándor és – Tardy Sándor apja, Tardy György nagyapja – Tardy Elek sógorok voltak; míg Vass Jenő (1842–1883) apósának Kalivoda (Sárréthy) János gyógyszerész Füredi Mihály református lelkészt mondhatta apósának, sőt a lelkipásztor első felesége Füredi Mihályné Kovács Zsuzsanna, az 1848–49-es szabadságharcban „Kossuth-huszárként” harcoló csengerújfalusi O’sváth Pál (1831–1908) édesanyjának, idősebb O’sváth Pálné Kovács Klárának nővére volt. Nem mellesleg, a szerepi születésű Bernáth Károly (1809–1872) kántor, énekvezér Dr. Barcsay Károly (1894–1970) ügyvéd, Bihar vármegyei főispán és Barcsay László (1897–1979) berettyóújfalui járásbíró anyai dédnagyapja volt.

Szendrei Ákos történész Az 1848–49-es berettyóújfalui és berettyószentmártoni nemzetőrösszeírások társadalomtörténeti vonatkozásai című tanulmányában részletesen vizsgálta a Sárréti járásban végzett nemzetőri összeírások alapján a helyi nemzetőrség felállítását. A tanulmány többek között rávilágít az összeírt nemzetőrök társadalmi, felekezeti, nemzetiségi és korosztályi összetételére: Berettyóújfalu és Berettyószentmárton összlakossága 6256 fő volt, ebből 228 fő neve szerepelt az összesített nemzetőrlistán (vagyis a nemzetőrállítás aránya 3,65%-os volt). A településen felállított nemzetőrségen belül a legszélesebb korosztályt a 31-40 (39%), illetve a 26-30 (23%) éveik közöttiek adták. A nemzetőrök társadalmi összetételének egyik fontos kérdése a nemesség arányának a tisztázása. A nemzetőrösszeírásokon szép számmal bukkanhatunk nemesekre, elég csak a családnevekre figyelnünk. A felsorolásban megtalálhatjuk a berettyóújfalui Fényes, Tardy, Csiffy, Lonovics, Karácson, Czirják, Török, O’sváth, Varga, Veress; valamint a berettyószentmártoni Dancsházi, Szilágyi, Tőrös, Ujhelyi, Vitális, Ritók családok tagjait.

1848. április 26-án mezőtelegdi Miskolczy Károly (1796–1867), a sárréti járás főszolgabírója nyomtatott körlevélben adta hírül az áprilisi törvények születését, s kérte polgártársait a közrend további fenntartására. Már a megszólítás is a jogi-társadalmi változásokat tükrözte, Miskolczy Sárréti polgártásaimként szólította meg a járás népességét. Az 1848-as eseményeket a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjének jegyében „a magyar nemzet szabadságának arany korszakának” nevezte. A nevezetes dokumentum megtekinthető a Bihari Múzeum állandó kiállításában.

Miskolczy Károly körlevele
(A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Az első népképviseleti országgyűlésre a berettyóújfalui kerületben, mivel a helybéli földbirtokos Miskolczy Károly a bárándi kerületben indult és győzött, ezért 1848. június 25-én Szivák Miklós (1783–1866) berekböszörményi jobbágytelken ülő nemest választották meg országgyűlési képviselőnek Csanády Istvánnal szemben. Az Alföldi Hírlap a győztesről – akit „közönséges lakos”-ként említett – ironikusan megjegyezte: „Eddigi érdeme az: hogy a bereg-böszörményi úrbéri békétlenségek vezére és szószólója volt”. Szivák ugyanis, az 1840-es években a berekböszörményi birtokos gróf Csákyak és a helyi lakosok közötti elkülönítési perben, mint a jobbágyok érdekeit felkaroló szószóló vett részt. A parasztképviselőnek titulált Szivák már megjelenésével is elárulta származását: „őszbe borult fürtjei, amúgy régi magyarosan görbe fésűvel hátrasimítva s összetartva, s a köznépnél szokásos egyszerű sötétkék falusi kurta felöltője s csizmába húzott nadrága különösen kontrastírozott a többi képviselő európai civilizáltabb öltözködési módjával”. 1849. április 21-én betegsége miatt lemondott a mandátumáról, távozása után a kerület választói bessenyői és örvendi Beöthy Ödönt választották képviselőjükké.

Sok mindenről volna érdemes beszélni, mi most azonban Bona Gábor hadtörténész munkáit segítségül hívva, három elfeledett 1848–49-es berettyóújfalui honvédtisztről emlékezzünk meg.

Félegyházy József (1809–1849) Félegyházi Sámuel és Bihari Júlia református vallású szülők fiaként született Berettyóújfaluban 1809. április 29-én. Gimnáziumot végzett, 1827–1847 között tizedes volt a 6. huszár- és a 4. dzsidásezredben. 1848 nyarán önkéntes lett a 2. Hannover huszárezredben. 1849. június 19 (május 16.) hadnaggyá léptették elő alakulatánál a III. hadtestnél. Június 21-én hősi halált halt a peredi ütközetben. A március 5-i szolnoki csatában tanúsított bátorságáért július 26-án a katonai érdemjel 3. osztályával tüntetik ki (a hadügyminisztérium nem értesült elestéről).

Gulyás Ferenc (1818–1859) Gulyás István és Nyúzó Rebeka református vallású szülők fiaként látta meg a napvilágot Berettyóújfaluban 1818. május 25-én. 1838-ban közvitézként szolgált, majd 1841-ben tizedes lett a 6. Württemberg huszárezredben. 1848. október 19-én őrmesterként lépett be ezredénél. 1849. július 17-én hadnagy, augusztus 25-én pedig főhadnagy lett alakulatánál a II. hadtestben, a komáromi várőrségnél, ahol a vár feladásáig teljesített szolgálatot. 1854-től haláláig Hajdúbagoson volt jegyző, ahol 1857. december 27-én megnősült, feleségül vette Domokos Teréziát. Élete tragikus véget ért, amikor 1859. január 19-én öngyilkos lett, agyonlőtte magát. Érdekességképpen említjük meg, hogy Gulyás Ferenc Gulyás Bálint (1857–1941) berettyóújfalui elemi iskolai tanítónak nagybátyja, Magyar András (1885–1969) szűrszabó mesternek meg nagy-nagybátyja volt.

Papp Demeter (Döme) Berettyóújfaluban született, Papp János görögkeleti földmíves fiaként 1824 körül. Szabó mesterséget tanult, 1843-ban közvitéz, 1848. május 17-én pedig tizedes lett a 37. Máriássy gyalogezred 3. zászlóaljánál Nagyváradon. 1848 nyarán a szerb felkelők ellen vezényelték. Októberben alakulatával csatlakozott a honvédsereghez. A bánsági, 1849. február elejétől az erdélyi seregben küzdött zászlóaljával, ahol február 16-án hadnaggyá, március 21-én főhadnaggyá léptették elő. Májusban kérésére, szülei halála miatt elbocsájtották. Június 14-én ismét főhadnagy lett a kecskeméti újonctelepen, végül július 1-én századossá neveztetett ki a 129. honvédzászlóaljban a Közép-Tiszai hadseregnél. Borosjenőn tette le a fegyvert 1849. augusztus 20-án. Egy héttel később, 1849. augusztus 27-én besorozták a 4. gyalogezredhez, 1854. május 31-én szerelt le a seregtől. Későbbi életéről kevés információval bírunk, csak azt tudjuk, hogy 1867-ben esküdt volt Ómoravicán, 1890-ben a Temes megyei Honvédegylet tagjaként tartották számon. Feltehetően Papp Demeter testvére volt Papp Tamás görögkeleti gazda, akit 1848-ban 2-dik alhadnagyi rangban írtak össze a nemzetőrlistán; később pedig 1853-tól berettyóújfalui főbíró, majd 1867-től tiszteletbeli szolgabíró volt.

O'sváth Pál portréja
(A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A Berettyóújfalu és Berettyószentmárton 19. századi társadalomtörténeti kérdései című tanulmánykötetben közreadott nemzetőr-összeírásokat tanácsos összevetni azzal az 1848–49-es honvédnévsorral, amit O’sváth Pál A Bihar vármegye Sárréti járása leírása című könyvében publikált. O’sváth tudomása szerint (!) Berettyóújfaluból Lőrinczi Imre, Varga Ferenc, Mezei Pál, Lisztes Dávid, Gulyás Mihály, Szathmári Mihály, Vég Károly, Győri Dániel, Tóth Mihály, Horváth István, Tikász Mihály, Gulyás Ferenc, Csontos Ferenc, György István, György Sándor, Cs. Karácson András, Varga János, Pikó Mihály, Dombrádi István, Török János, Baka Ferenc, B. Aranyi Sándor, Fodor Pál, Demeter Mihály, Pap Sándor, Csontos Mihály, Balog Ferenc, Fejér Antal, K. Balog János, Szabó József, S. Balog Péter, Karácson D. Ferenc, Jakab Mihály, Erdős Bálint, Fábián Mihály, T. Veres Bálint, Mészáros Mihály, Hermeczi István és Szathmári Mátyás; Berettyószentmártonból pedig Kis Ferenc, Ritók János, Törzsök Antal, Csóra Miklós, Szász János, Szilágyi János, K. Nagy József, Smesni Pál, Jakab János, Sándor Imre, Kocsis vagy Bódi János, Dienes Lajos és a Gázsi-féle szabadcsapatban a betyárságáról ismert Törzsök László voltak honvédek a szabadságharcban. Akadtak közöttük olyanok, akik sohasem tértek vissza szülőföldjükre, csatában estek el vagy odavesztek örökre: Lőrinczi Lajos, Lőrinczi Károly, Bokor András, T. Szabó Bálint, Újhelyi Gábor, Veres István, Csontos István, Veres Sándor, Olasz Tóth Sándor, T. Kovács János, Vég András, S. Aranyi János berettyóújfalui; Szabó János, Szilágyi Mihály és Balog Mihály berettyószentmártoni honvédek.

Mezei Milán

Felhasznált irodalom:

Az 1848–1849-es első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Szerk. Pálmány Béla. Bp., 2002.

Források O’sváth Pál sárréti csendbiztos életéhez. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Seres István. Berettyóújfalu, 2010. (Források és adatok Bihar történetéhez 1.) 

Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848–49-ben. Szöveget gondozta, szerkesztette Ruszoly József. Debrecen 2000. (Hajdú Bihar Megyei Levéltár közleményei 24.)

O’sváth Pál: A Bihar vármegye Sárréti járása leírása. Kiadásra előkészítette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Seres István. Bp., 2009. 

Szendrei Ákos: Az 1848–49-es berettyóújfalui és berettyószentmártoni nemzetőrösszeírások társadalomtörténeti vonatkozásai. In: Berettyóújfalu és Berettyószentmárton 19. századi társadalomtörténeti kérdései. Tanulmányok és források. Szerk. Török Péter. Berettyóújfalu, 2024. (Fejezetek Berettyóújfalu történetéből 3.) 

A 19. század közepéig, a Körösök és Berettyó szabályozása előtt a történeti Bihar vármegye egyik tájegysége, a Sárrét területét „nagy részét elvégtelenülő mocsár borította, amibe folyóink parttalanul vesztek el”. A  Sárrét falvainak lakóinak fő megélhetését a vizes élőhely gazdag növény- és állatvilága biztosította. A beporzók napjához kapcsolódva most a réti méhészkedésről szól bejegyzésünk. A táj kiváló tollú kutatójának, Szűcs Sándornak az írásából idézünk részleteket.

Réti méhészkedés

Eleink háztartásában igen fontos szerepet játszott a méz. Öreg emberek emlékeznek rá, hogy fiatal korukban még ritkaságszámba ment az olyan ház, ahol fehércukrot használtak. Sokan voltak, akik semennyiért sem ették volna meg. Nem szerették.

Igen, minden háznál akadt egy kis csupor méz, gazdaháznál meg nagy vászonfazékkal állott a kamarában és mindent evvel édesítettek. Ezt tettek az ételbe, tésztafélékbe, a kalácsba, a tea helyett ivott ürmös borba, a gyerekek pedig karéj kenyérre kenve ették. Számtalan esetben külsőleg is használták, gyógyszerül. (…)

A gazdacsaládok sok méhet tartottak. Tavasszal a hatalmas kasokat – míg a méh járást nem fogott – rudakra rakva, meg hajón kivitték a rét valamelyik kiszemelt szárazulatára, és csak télire hozták ismét haza. Többen hordták együvé méheiket, s ha szükségesnek mutatkozott, erős nádkerítéssel körül is kerítették. (…)

A közszükségletet azonban (…)  a réti méhészek látták el mézzel. A sárréti falvak hetivásárjain ott üldögélt ezelőtt a méhész, vagy a felesége mézzel telt nagy vászonfazekai, bodonjai mellett és iccével mérte a finom réti mézet.

A réti méhészet tulajdonképpen a pákászat egyik ága volt. A réti méhész birtokába vette a rét valamelyik, neki megfelelő porongját, kunyhót csinált rá és e körül elhelyezte méhkassait. Az ő ősi módszere szerint a méhekkel nem sokat kellett bíbelődni. Bőven jutott ideje madarászatra, csíkászatra, békászatra is. A közeli ér medrébe pedig vészt vert és úgy halászott. Sőt, dinnyét is termesztett, aminek virágát a méhek nagyon kedvelték. (…)

Csendes, igyekvő, szorgalmas emberek voltak a réti méhészek. Egyik-másik öregről az a legenda maradt fenn, hogy másik falu határában is megismerte a méheit a virágon. De azok is ismerték őt; nyakába, inge ujjába hulltak, mégsem csípték meg. Szúrásuk ellen általában úgy védekeztek, hogy bekenték magukat valamilyen általuk ismert fű nedvével s így még ingük derekába is bátran tehették a méhet.

(…)

A réti méhészek előszeretettel költözködtek állandó vízzel körülvett helyre. Méhesük így jobban védve volt barangoló emberektől, kártékony állatoktól és egyéb veszedelemtől is.

Szabálytalan kör alakú kerítését nádból ültették, ugyanúgy, mint a pásztorok a karámot, A kerített hely közepén állott a kunyhó, a szín pedig a kerítés mellett foglalt helyet, egyik oldala az volt.

Méhkasok a Bihari Múzeum korábbi állandó kiállításából

Kora tavasszal kirakták a gyékényből font kasokat a kunyhó, meg a szín elébe két-három sorral. A kopasz földre kerültek csak, deszkát az tett alájuk, akinek volt. Gyékényből és sodringból csinált sisakokkal fedték be őket, hogy eső ellen védve legyenek.. (…)

A rét kora tavasztól késő őszig sohasem volt virág nélkül. Itt most előszámlálhatatlan növényei egyre-másra nyílottak. (…)  A kasok gyorsan nehezedtek, 80-120 font súlyúak voltak. Némelyik alá gödröt kellett ásni s abba csüngött le a mézzel teli lép. Nyári melegben csorgott belőlük a méz s dinnye- és töklevéllel fogták fel és úgy gyűjtötték össze a tökhajból készült fedeles kupujkóba, a mézestökbe. Ősszel azonban már dézsákra is szükség lett. Ilyenkor, az anyatörzs kivételével, füsttel lefojtották a méheket és a kasok tartalmát kiürítették. (…)

A lép kiszedésére lépvágót és lépmetszőt használtak. Az előbbi 60-65 cm hosszú és a kas oldalának megfelelően görbíthető vaspengéjű kés. Ezzel vágták el a lép szélét a kas oldalától. A lépmetsző pedig hüvelyknyi, hegyes és kétélű penge, melyet derékszögben erősítettek a félméteres vagy még hosszabb nyélbe. Felnyúltak vele a lépek közé és a már levágott darabot felülről elmetszették.

Szűcs Sándor rajza a réti méhész eszközeiről. 1. Méhkas (gyékényből), 2. ugyanaz sisakkal, 3. mézestök 4. lépmetsző, 5. lépvágó

A kiszedett léppel kétféleképpen bántak; vagy apró darabokra tördelték és törökméz, lépesméz néven bocsájtották áruba, vagy pedig kicsorgatták. Dézsa szájára, rácsszerűen, nádszálakat raktak és erre fektették rá a lépet, amiből aztán a méz kicsepegett. A kas csúcsában levő megcukrosodott mézet aszottméz néven ismerték. A sonkolyt megolvasztva, zsákon átszűrve, négyszögletes formába öntve árulták, de gyertyát is csináltak belőle.

A méz árusítása a méhész falusi házától történt, ahova évről évre eljöttek a kofák, városi kereskedők és mézeskalácsosok.

Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében
(Megjelent: Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán. Budapest, 1938. 164–245.)
A részleteket válogatta: Sándor Mária

Napjaink méhészetét bemutató kiállításrészlet a Bihari Múzeum jelenlegi állandó kiállításában
(Fotó: Halics Szofi)

Könnyű helyzetben van a kutató, amikor Konrád György, Makk Károly, vagy épp Szilágyi Lajos egykori főispán életrajzát veszi kézbe, hiszen arra a kérdésre, hogy mit jelentett/jelenthetett számukra Berettyóújfalu, evidens válaszokkal szembesül: településünkön születettek, családtagjaik a helyi társadalom meghatározó alakjainak számítottak. Azonban embert próbáló feladat ez olyan személyek esetében, akik saját területükön szintén kiemelkedőt alkottak, ám nem rendelkeznek bihari gyökerekkel, csupán néhány esztendőt töltöttek itt nálunk, a Sárrét peremén. Ez elmondható a mai napon 140 évvel ezelőtt született Salamon Béláról, a híres komikusról is, akitől olyan szállóigék származnak, mint a „szintén zenész”, „a Lepsénynél még megvolt”  vagy a „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni” (lásd a videókat alább).

Salamon Berkó, aki a közvélemény előtt csak Béla néven volt ismeretes, 1885. március 4-én született a kárpátaljai Beregrákoson. 6 éves volt, mikor a család a könnyebb boldogulás reményében Berettyószentmártonba költözött és tejtermékek szállításával kezdtek foglalkozni. Testvéreivel, Bertával és Jenővel együtt a berettyóújfalui izraelita népiskolába jártak, tanítója Weisz József volt. Bár 12 éves korában elhagyta térségünket, családja itt maradt, az ifjú Béla pedig a budapesti Wesselényi utcai polgári iskolában folytatta tanulmányait. 

A színészmesterséggel még gyermekkorában egy munkácsi vásáron ismerkedett meg, ám ekkor még nem lelkesedett ezen hivatást iránt. Pali nevű nagybátyja, akinél Budapesten lakott, eredetileg orvosnak szánta, erről Béla hallani sem akart, ahogy a mészárosmesterség sem nyerte el tetszését a korán kelés miatt. Végül Lustig Ede kereskedéséhez került inasként, a Nemzeti Színház szomszédságába, így számos alkalommal szállított csomagokat a társulat tagjainak. Már az első találkozása a színpad világával hatalmas hatással volt a fiatal fiúra, azonban nem itt, hanem a Népszínházban látta élete első darabját. Színészként a Szabók Szakegyesületének vasárnapi műkedvelő előadásán debütált, ahol a Rendelőóra című egyfelvonásos színdarabban alakított szemtelen inast. A publikum tetszését elnyerte Salamon Béla, ettől kezdve ő lett a szakegyesület fő komikusa. Később drámával is próbálkozott, azonban mikor feltűnt a színpadon, a közönség soraiból hatalmas nevetés hallatszott. 

Megjárta a Rákóczi úti Trocadero mulató színpadát, majd a csökmői származású színész, Gyárfás Dezső közbenjárására bekerült a Fővárosi Orfeumba, játszott a Sörkabaréban, a Belvárosi Színházban, végül az Apolló Kabaréhoz szerződött le, ahol első komolyabb sikereit is elérte. Mindeközben megházasodott, 1915. április 10-én vette feleségül az osztrák származású Schachinger Leopoldinát, akitől egy gyermeke született, Gyula. 1923-ban Roboz Aladárral karöltve megalapította Terézkörúti Színpadot, amelyet 1931-ig vezetett. Ezt követően Berlinbe vezetett útja, miután az UFA filmgyár szerződtette le egy filmszerepre. A film elkészültéről nincs tudomásunk, az bizonyos, hogy egy évvel később ismét budapesti darabokban és magyar filmekben játszott, majd visszatért a Teréz körútra. 1933-ban Salamon Béla tragikus körülmények között megözvegyült, felesége altató-túladagolás következtében elhunyt, 1936-ban házasodott csak újra. A zsidótörvények idején megannyi pályatársával együtt eltiltották a színházi szerepléstől, így bevételi forrás gyanánt ő is tollat ragadott és könyvet írt életéről Hej, színművész címmel, melyet házról házra árusított.

1945-től ismét rendszeres fellépője lett különböző színházaknak, karrierje 1951-ben vett újabb lendületet, az akkor alakuló Vidám Színpadnál kapott állást. Idős korában súlyos betegség támadta meg, kórházba került, ám 1965. június 15-én este kiszökött onnan, megjelent a színházban, eljátszotta szerepét, majd a 80 éves Salamon Béla még akkor éjjel elhunyt.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: hogyan kötődött Salamon Berettyóújfaluhoz, ahol 6 és 12 éves kora között tanult? A színpad szeretete mellett volt még egy szenvedélye a Beregrákoson született fiúnak, a futball. Kedvenc csapata az MTK, akkori nevén a Hungária volt, vérbeli szurkolónak számított. Nemcsak őt, hanem öccsét, Jenőt is rabul ejtette a játék, annyira, hogy Béla az MTK ifjúsági csapatának, testvére pedig a helyi BUSE labdarúgócsapatának intézői pozícióját is betöltötte. A már színészi pályára lépett Béla hazalátogatásakor a családi ebédnél is felmerült a sport, ahol apja és testvére az újfalui tizenegyekre, Béla pedig az MTK játékosaira panaszkodott. Idősebb korában sem feledkezett meg az 1911-ben alakult Berettyó-parti csapatról, sűrűn telefonált be a Nemzeti Sport szerkesztőségébe, hogy arról érdeklődjön, „mit művelt már megint a BUSE?” 

Szőke Richárd Rajmond

Felhasznált irodalom:

Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (11. rész) – Salamon Béla. https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/omike/harsanyi-laszlo-zsido-muveszek-a-viharban-11-resz-salamon-bela (Utolsó letöltés: 2025. márc. 2.)

Salamon Béla: Hej, színművész. Bp., 1987.

Sándor Mihály: 100 éves a BUSE és az újfalui futball. Berettyóújfalu, 2011.

A diakonissza szóról ma már sokaknak a fiatal Piros Ildikó képe ugrik be: hátrafésült haján különös fehér főkötő, álla alatt nagy masnival. Az Abigél című filmből ismert jellegzetes fityula az 1928-ban alapított berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórház 10 éves jubileumára készült fotóalbum képein is visszaköszön. Nem véletlenül: a kórház ápolói feladatait ebben az időben a Debreceni Diakonissza Egyesület látta el. A magyar ápolók napján a diakonisszákról emlékezünk meg.

Piros Ildikó mint Zsuzsanna testvér az Abigél c. filmben 

Szabó Magda azonos című regényéből és a belőle készült filmből – a jellegzetes egyenruhán túl – még megismerhetünk néhány apró részletet a diakonisszák életéről. Az írónő hangsúlyozza, hogy mélyen vallásos és erkölcsös életet élnek (emlékezzünk: Zsuzsanna testvérnek nem szabad hazudnia), de kiderül az is, hogy szabad férjhez menniük.

A diakónia szó jelentése: szolgálat, a protestáns egyház az elesettek megsegítésére, a szenvedések enyhítésére irányuló magatartást érti alatta. A diakonisszák fogadalmat tett, lelki gondozásban, szociális, nevelői munkában, elsősorban betegápolásban tevékenykedő nők, akik rendi közösségben, hivatásszerűen végzik szolgálatukat.

Magyarországon először a németajkú protestáns közösség által, a fővárosban 1866-ban létrehozott Bethesda kórházban szolgáltak külhoni diakonisszák. Idővel aztán több magyar egyesület is megalakult, Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézete 1914-ben kezdte meg működését egy ápolónői tanfolyammal.

A berettyóújfalui Gróf Tisza István Közkórház diakonisszái

Böszörményi Nagy Géza, berettyóújfalui kórház első igazgatója felismerte, hogy „a kórház hírneve és belső hangulata nagyrészt az ápolónők munkáján nyugszik”. A kórház megnyitása után többféle úttal próbálkoztak, még saját ápolónői képzést is indítottak, ám sem ez, sem a Vöröskereszttel kötött együttműködési megállapodás nem vezetett hosszú távú sikerre. Végül a Debreceni Diakonissza Egyesülettel kötöttek szerződést, és a gróf Tisza István Közkórházban a diakonisszák látták el az ápolási, műtőbeli és szülőszobai szolgálatot.

Dóra testvér a szülőszobában

Az 1938-ban készült kórházi emlékalbum emléket állít a kórház dolgozói között az itt szolgálatot teljesítő diakonisszáknak is, a képek alatt azonban csak néhányuk keresztneve olvasható. Az archív fotókból kikövetkeztethető, hogy – többek között – Mária testvér a műtőben, Dóra testvér a szülőszobán végzett ápolónői feladatokat. A csoportképen összesen 15 fő számolható össze, az igazgató főorvos beszámolója szerint 11 diakonissza testvér tartozott a személyzethez. Ők 1938-ban – a kezdeti 106-ról 168-ra emelkedett az ággyal – hat osztályon (belgyógyászat, szülészet, sebészet, tüdő-, gyermek-, megfigyelő osztály) látták el a szolgálatot.

Ildikó, Ottilia és Klári testvérek dr. Vajna Istvánnal

A berettyóújfalui diakonisszák sorsát illetően még további kutatások szükségesek. Annyi bizonyos, hogy a diakonisszaintézetek országos szinten 1951-ben szűntek meg, és a testvérek többnyire állami kórházakban vállaltak munkát.

A Gróf Tisza István Közkórház 1938-as fotóalbuma a Bihari Múzeum gyűjteményében található, a fényképek belőle pedig felkerültek a Berettyóújfalu Topotéka oldalra is. 

Kossuth Zsuzsanna születésnapjáról a Magyar Ápolási Egyesület 2011 óta emlékezik meg február 19-én, 2014-ben pedig az országgyűlés határozata nyomán hivatalosan is ez a magyar ápolók napja. Kossuth Lajos legkisebb húgát 1849-ben bízta meg, hogy „az összes tábori kórházak főápolónője” legyen. A szabadságharc során számos hadikórházat létesített és felügyelt. Áldozatos munkája évekkel megelőzte a hadiápolás úttörőjeként világszerte ismertséget szerző Florence Nightingale-t.

Sándor Mária

Böszörményi-Nagy Géza: Biharvármegye „gróf Tisza István” közkórháza, Berettyóújfalu. Biharvármegye. In: Magyar Kórház, 1938. 369–404.

Csanády Andrásné Bodoky Ágnes: A diakonissza életforma története Magyarországon és Nyugat-Európában. https://confessio.reformatus.hu/v/a-diakonissza-eletforma-tortenete-magyarorszagon-es-nyugat-europaban (Utolsó letöltés: 2025. február 19.)

Pető Lajosné Ecsedy Ágnes (szerk.): A Debreceni Diakonissza Intézet. Debrecen, 2001

https://szerelmembudapest.blog.hu/2014/10/09/a_bezarhatatlan_nyitott_ajto (Utolsó letöltés: 2025. február 19.)