A régi Sárrét falvainak lakóinak fő megélhetését a vizes élőhely gazdag növény- és állatvilága biztosította. (A réti méhészkedésről már írtunk ITT.) A táj kiváló tollú kutatójának, Szűcs Sándornak az írásából idézünk újabb részleteket, ezúttal az ősi foglalkozás, a pásztorkodás sárréti változatáról.

Réti pásztorkodás

A régi híres Sárrét rideg – vagy másként szilaj – pásztorkodása volt ez.

Az állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nyájnak, a kondát réti kondának, ezek őrízőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona. Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek. Ott jöttek a világra, ott nőttek fel, ott is pusztultak el, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek, úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak.

Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket, maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dágványok, és hínáros vizek felé vették az útjukat.

A villás szarvú fehér marha csak vágóhídra való volt. (…) a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és más német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű, veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról.

Réti gulya az álláson. Előtérben balról farkasverem keresztmetszete, jobbról madárfogó hurok. (Bély János rajza)

(...)

A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a rétben bizonytalanok voltak a községek határai, de még nem is lett abból semmi baj, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok pl. a Hortobágyra is eljártak.

(…) A pásztorok kerek nádkunyhója ott állott a karám mellett. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévékből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz, főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt benn, hogy levetkezve meg félig mezítelenül tanyázgattak a vackon és az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Ha kis időre kinéztek, csak a bundát kavarintották a vállukra. (…)

A kondának télen sem kellett szárnyékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe. (..) A kondások a bánya mellé vermet csináltak és abba húzódtak be télszakán. Olyan volt ez a verem, mint a gulyások kunyhója, csak a földbe volt mélyesztve. Hópustolás ellen nádfalat ültettek elébe s az ajtaját is nádból kötötték.

A szállások, vagy telelők életébe leginkább a farkasok támadásai hoztak mozgalmasságot. Különösen a gulyások és a juhászok vesződtek velük legtöbbet. A kiéhezett ordasok a korán leszálló estével már ott ólálkodtak a karámok körül s a porong hajlásában leselkedtek.

Leselkedő réti vagy nádi farkas (más néven: toportyán) a Bihari Múzeum állandó kiállításában (Fotó: Halics Szofi)

A pásztorok felváltva őrködtek; míg a többi bojtár a kunyhóban tanyázgatott, vagy éberen aludt, addig a soros összefogva magán a nagy bundát, kinn strázsált a csikorgó éjszakában. Meg-megkerülte a karámot és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén s evvel tartva vissza a veresfülűeket. Körötte járkáltak a hatalmas fehér komondorok, melyek farkasfogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert, szíjból való, vagy hegyes vaskapcsokból összeállított örvet viseltek; ez védte torkukat a farkas harapása ellen. A komondorok viselkedéséből már előre adóztatás, nem vették azt olyan gyanította a pásztor, ha a farkasok támadásra készültek. Ilyenkor csak füttyentett és a kutyák iramodtak a vadakra, az előugráló bojtárlegények pedig fokoshoz, meg görcsös botjaikhoz kaptak.

 Több farkast kinyújtóztattak egy-egy ilyen alkalommal. Ha azonban nem győzték ellátni őket, akkor betörtek azok a karámba és a megriadt állatok közt borzasztó pocsékolást vittek véghez. (…) Mikor aztán a pásztorok két-három farkasnak lerántották a bundáját és véres testét kihajították a hóra, a varjaknak, a többiek néhány napig elkerülték a szállás tájékát. (…)

(..)

Az igazi pásztor akkor sem költözködött be a faluba, amikor a gulya a nyáj mellől már kiöregedett. Csak a rétben érezte jól magát, felcsapott tehát pákásznak.

Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében
(Megjelent: Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán. Budapest, 1938. 164–245.)
A részleteket válogatta: Sándor Mária

A 70 esztendeje elhunyt Nadányi Zoltán író, költő, újságíró nevét ma Berettyóújfaluban művelődési ház viseli. (Életéről ITT olvashatnak összefoglalót.) Másfél év híján száz esztendeje történt, hogy a költő – nagyváradi, majd fővárosi, később bakonszegi lakhelyéről – Újfaluba költözött, és közel másfél évtizedet töltött településünkön. 1926. november 1-jén nevezték ki Csonka Bihar vármegye levéltárosának, és a következő évben induló Bihar című hetilap főmunkatársa lett.

A Bihar c. hetilap első számának fejléce Nadányi Zoltán nevével
(A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának gyűjteménye)

1920 után, a trianoni békediktátum következtében Magyarország területének kétharmada került a szomszédos államokhoz, a történeti Bihar vármegye háromnegyed részét – a történelmi megyeszékhellyel, Nagyváraddal együtt – a Román Királysághoz csatolták. A Magyarországon maradt Csonka Bihar székhelyévé az akkor még – és Trianon után még közel hatvan évig – nagyközség rangú Berettyóújfalut nevezték ki. Településünkön nagyarányú infrastrukturális fejlesztések indultak: ekkor épült a laktanya, a vármegyeháza, a leventeház, a Nagyváradról tömegesen áttelepülő tisztviselőknek lakónegyed, új épületet kapott a posta.

Az akkoriban itt lakó, korábban nagyvárosi életet élő Nadányi pontosan érzékelte ezt a kettősséget, amit a korszak Berettyóújfaluja képviselt, és versében – nagyon találóan – faluvárosnak nevezte Újfalut.

Nadányi Zoltán elsősorban a szerelmi költészetéről ismert, pedig korábban is publikált más témában. Az Ezüstkert című kötetében (1931) azonban a Faluváros verse mellett egy csokorban még tíz gúnyoros alkotás jelent meg, ciklusának Piripócs címet adta. A szatírák többségének főszereplője egy-egy személy, akiknek különc tulajdonságait, jellemvonásait a költő karikatúraszerűen ábrázolja. A modellek többsége Berettyóújfaluban élő ember voltak, a helyiek még fél évszázad múltán is név szerint be tudták azonosítani őket, pl. Őméltósága = Fráter László alispán, Eladó lány = Gazdig doktor úr lánya stb.… (A további versszereplőkről később önálló blogbejegyzsét tervezünk  – A szerk.). Márpedig, ha a Piripócs-ciklus szereplői újfaluiak, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy Piripócs melyik települést jelöli.

A Piripócs szót nem Nadányi alkotta, a kifejezést jelentéktelen helyre használták, tréfás, lekicsinylő szándékkal. Mindezek fényében el tudjuk képzelni, milyen fogadtatása volt az újfaluiak körében a szatíráknak, pedig Nadányi ekkor még bevezetővel is ellátta versciklusát:

Bocsáss meg, Piripócs. Szeretlek.
Könnyeimből támadt a só,
amellyel marlak. De szeretlek.
Fájón fonódik ez a szó
gúnyképeim köré, keretnek.

Mi, mai berettyóújfaluiak talán már jobban megértjük a költő nézőpontját, kicsit más szemmel olvassuk szatíráit, és büszkék lehetünk arra, hogy Nadányi Zoltán szülő-/lakóhelyünket és egykori lakóit több versben is megénekelte.

Sándor Mária

Felhasznált irodalom:

Bakó Endre: Emlékkönyv Nadányi Zoltán születésének századik évfordulóján. Bakonszeg, 1992.

Bakó Endre: Nadányi Zoltán világa. Debrecen, 2009.

A Konyári Sóstófürdő állomáson ma is megáll a Debrecenből Nagykerekibe tartó vonat. Omlott vakolatú, roskatag állomásépület látványa tárul az (át)utazó szeme elé – nehéz elhinni, hogy 100 éve az egész országból tömegével szálltak le itt a vonatról a fürdővendégek. Sőt, a vasútvonal 1911-es megnyitása előtt szekerekkel, lovas kocsikkal érkeztek ide a gyógyulni vágyók: nem csak a környék lakossága, hanem városi polgárok sokasága is, már az 1850-es évektől kezdve. 

Konyári Sóstó látképe (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Konyár határában egykor több kisebb tó terült el, a legnagyobbat Sóstónak nevezték, lúgos vize miatt. (A tavat sokáig szappanfőzéshez szükséges sziksó kitermelésére hasznosították.)

Valószínű, hogy már a 18. században is fürödhettek a Sóstó vizében, mert a 19. század első harmadában már egyszerű fürdőépületekről is beszámolnak a kortársak, többek között a vegyész tudós Irinyi János is. Ebben az időben a Tihanyi család volt a tulajdonos, akik rendszeresen haszonbérbe adták a területet.

A bérlők folyamatosan fejlesztettek, 1850-ben már 12, pár évvel később 30 vendégszobával működött a fürdő. Megnyitotta kapuit egy vendéglő is, a tó körül parkosított sétányokon andaloghattak a vendégek.

A fürdőszezon május elejétől szeptember végéig tartott. A hideg tó vizét melegítették, fürdőházakban kádakban lehetett idénybe venni a gyógyvizet, mely sótartalma miatt különböző betegségek kezelésére alkalmas volt (lásd újsághirdetés).

A Konyári Sóstófürdő alaprajza 1861-ben (a már felépült és az abban az időben még csak tervezett épületekkel és sétányokkal) Vasárnapi Újság, 1861.

Az 1860-as évektől kezdődően rendszeresen tartottak táncmulatságokat, minden nyári fürdőidényben megrendezték például az Anna-bált. Kellemes társasági élet folyt itt, különböző egyesületek, szervezetek is tartották itt összejöveteleiket, Berettyóújfalui vagy debreceni zenészek húzták a talpalávalót.

 Konyári Sóstófürdő parkja a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A 19. század utolsó harmadában először időnként kijáró, később helyben lakó fürdőorvos is növelte a szolgáltatás színvonalát. Vasútállomás is létesült a közelében (Hosszúpályiban), így már könnyebben meg tudták közelíteni a távolabbi vidékekről egyre nagyobb számban érkező fürdővendégek.

 Újsághirdetés 1929-ből (Bihar c. hetilap)

A két világháború közötti időszak a fürdő működésének utolsó fényes korszaka, Horváth András nevéhez fűződik. Az épületeket modernizálták, szépítették a parkokat, medencét és teniszpályát építettek.

 Konyári Sóstófürdő parkja a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A konyári sóstófürdő története 1942-ben záródott le végérvényesen miután a tulajdonos, Horváth András elhunyt. Özvegye nem kívánta tovább üzemeltetni a fürdőt. A korábbi bérlő megvette volna az egész komplexumot, ám az özvegy alacsonynak találta a kínált összeget. Az épületeket lebontották, a berendezési tárgyakat értékesítették, a park fáit kivágatták. (Állítólag özvegy Horváthné megbánta döntését, mert így még kevesebb pénzhez jutott.) Ha az asszony nem így döntött volna, akkor talán ma nem múlt időben beszélnénk az egykor víg muzsikától hangos Konyári Sóstófürdőről.

Sándor Mária

Konyári Sóstófürdő bejárata a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Felhasznált irodalom

Magyari Márta: A Konyári Sóstófürdő története. In: Konyár falukönyve. Szerk. Ujváry Zoltán. Debrecen, 2002. 667–690.

Magyari Márta: A Konyári Sóstófürdő története. In: Fejértótól Messzelátó-Sóstóig. Szerk. Horváth László. Hosszúpályi, 2008. 34–53.

Magyari Márta: A szíksó sepréstől a népfürdőig. A konyári Sóstófürdő története. In: A Hajdú-Bihari Megyei Levéltár Évkönyve XXXVII. Szerk. Brigovácz László – Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő. Debrecen, 2021. 149–161.

Szálkai Tamás: Adatok a konyári Sóstó fürdő történetéhez. Új Nézőpont 4. (2017) 3. 93–100.

Legújabb kori történelmünkben és a nemzeti emlékezetben mindig kiemelkedő jelentőséggel bírt 1848. március 15. megünneplése, bár voltak olyan korszakok – például a neoabszolutizmus idején és az 1950-es években – amikor csak titokban lehetett ápolni 1848–49 kultuszát. 1991-ben az Országgyűlés hivatalosan is nemzeti/állami ünneppé nyilvánította az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napját, március 15-ét. Ezen a napon a márciusi ifjak békés pesti forradalmára (12 pont, Nemzeti dal), az első felelős magyar kormány születésére, az áprilisi törvényekre és a szabadságharc nagy csatáira emlékezzünk. De vajon mi történt ez idő tájt Biharban, s szűkebb pártiánkban Berettyóújfaluban? Mi mire emlékezzünk...?

A református és a római katolikus anyakönyvek tanúsága szerint hangos lakodalmi „dínomdánomra” ébredt 1848. március 15-én Berettyóújfalu lakossága. Aznap 10 pár kötött házasságot, 10 vőlegény és 10 menyecske mondta ki a boldogító „igent” a református templomban: úgymint Tóth Mihály és a furtai Herczeg Mária, Tóth Péter és Bak Judit, a herpályi Szűcs János és Olasz Sára, Szántó Ferenc és nemes Czirják Zsuzsanna, György András és Török Mária, Balogh András és Király Erzsébet, Szabó M. Sándor és Nagy Julianna, Ökrös Sándor és Nagy Rebeka, özvegy Török Ferenc és Szabó Erzsébet, Kis András és Tóth Zsuzsanna. Míg a falu egy része ünnepelte az újdonsült mátkapárokat, addig Ökrös Péter szívére és házára mély gyász borult. 1848. március 14-én szülés után fellépő „dagadozás” következtében váratlanul elhunyt a ház mindössze 32 éves asszonya, Ökrös Péterné Szabó Rebeka. Újabb csapásként érte a bánatos rokonságot, hogy a temetés napján, március 15-én meghalt az újszülött csecsemő, a kis Ökrös Rebeka is. Ugyanakkor a Fényes portán már lázasan készülődtek a katolikus keresztelőre (március 18.), hiszen március 14-én megszületett dengelengi, érendrédi és csokalyi Fényes Lajos (1790–1860) földbirtokos unokája, Fényes Menyhért (1821–1871) és noszticzi Thurzó Irén lánya, Fényes Irma (1848–1896). Úgy tűnik, hogy a mulató és gyászoló, jó berettyóújfalui nép vajmi keveset tudott a március 15-én zajlott pesti eseményekről; a történtekről csak később, a korabeli újságokból és „híresztelésekből” szereztek tudomást.

Az idő előrehaladtával a poros, csendes mezőváros lakói is mozgolódni kezdtek… A „nemzeti őrsereg” felállítását már a márciusi ifjak 12 pontja követelte, azonban a nemzetőrség megszervezéséről az áprilisi törvények XXII. törvénycikkének 1. paragrafusa rendelkezett: „minden városokban és rendezett tanácsú falvakban élő 20 és 50 év közötti egészségileg alkalmas férfi köteles a nemzetőrségbe belépni, aki 200 pengő forint értékű házzal vagy földdel, esetleg féltelekkel bír, vagy legalább 100 pengő forint évi jövedelemmel rendelkezett”. A törvény által előírt kötelezetteken kívül önkéntes személyek is beléphettek a szerveződő nemzetőrségbe, sőt az őrsereg maga dönthetett arról, hogy gyalogos, vagy lovas szolgálatot kívánnak ellátni, illetve maguk választhatták meg tisztjeiket is.

Azonban az 1848 májusában elkezdett nemzetőrösszeírás nem ment zökkenőmentesen; nevesen Berettyóújfalu polgárai, nemzetőrei és elöljárói 1848. július 16-án folyamodványt nyújtottak be Bihar vármegye választmányához, amelyben többek között a következő panasszal éltek: először is sérelmezték, hogy a törvény által nemzetőrségre kötelezettek tekintélyes része semmiféle katonai képesítéssel nem rendelkezett, kezükben fegyvert sohasem fogott, márpedig nem várható el a néptől, hogy „egy bottal álljon ki töltött puska ellenébe a golyó felfogására”; másodsorban kérvényezték, hogy egy küldöttség által magyaráztasson meg a népnek a törvény, mivel a törvény által előírt feltételekkel szemben Berettyóújfalu közrendű polgárai egyetlen egy tagja sem rendelkezett féltelekkel, mégis nevüket a létszámnövelés érdekében rögzítették a nemzetőrlistán (ez roppant érdekes, főként ha figyelembe vesszük, hogy a panaszkodók főérve éppen az volt, hogy a 948 háztelekkel bíró Berettyóújfaluban kezdetben csak 48 embert írtak össze); ráadásul komoly jogértelmezési vita alakult ki akörül, hogy azok a polgárok, akik a zálogba vagy árendába bírtak birtokkal azok is kötelezhetőek a nemzetőrségre; továbbá kérelmezték az összeírásban szereplő állami, helyi és polgári állást betöltő személyek (a lelkészek, jegyzők, kántorok, tanítók, gyógyszerészek és orvosok) felmentését, mivel reájuk a közösségnek szüksége volt.

Csapó Lajos 1848. augusztus 9-ei jelentésében számolt be, hogy a küldöttség vezetőjeként sikerült megnyugtatnia a berettyóújfalui nemzetőröket és elöljárókat, illetve pótlólagosan elvégezték a nemzetőri összeírásokat, kiigazították a hibákat, megmagyarázták a törvényeket, így a panaszkodók teljesen megnyugodtak. Ráadásul azt is sikerült megtudniuk, hogy a folyamodványt Szilágyi Lajos berettyóújfalui jegyző – csengerújfalusi O’sváth Pál anyai nagynénjének a férje – írta a panaszkodók nevében. A folyamadók érvét látszik alátámasztani, hogy a folyamodással majdnem egyidőben (1848. július 19-én) terjesztette be a vármegye bizottságának Csapó Lajos főszolgabíró a Sárréti járásbéli nemzetőri összeírásokat, amelyben a nemzetőröket századokba osztották be. Az előterjesztés alapján Bakonszeg, Berettyóújfalu, Berettyószentmárton és Szentpéterszeg nemzetőrei alkottak egy századot. Mindezt a létszámmal magyarázták, ami a következőképpen oszlott meg a települések között: Bakonszegen 61, Berettyóújfaluban 49, Berettyószentmártonban 17, Szentpéterszegen pedig 131 főt írtak össze.

Borsos József Nemzetőr című festménye

Sorshúzás útján is soroztak be nemzetőröket a századokba. Berettyóújfaluban név szerint Lőrinczy Imre főszolgabírói írnokot, Bernáth Károly kántort, Mészáros Lajos asztalost, Róth Gáspár és Lonovics Miklós orvosokat, Bátori Bálint gazdálkodót, K. Nagy Bálint kerékgyártót, Miskolczy Károly országgyűlési képviselőt, Csiffy Sándor és Fényes István földbirtokosokat, Csuha János, Cs. Szabó István, Csőreg Mihály, Bondár Mihály, Ökrös Sándor, Jakab István és Báthori Bálint földműveseket. Sorshúzás útján választtattak ki ugyanakkor Berettyószentmártonban Tóth Sándor, Szilágyi László, Dancsházi András, Dancsházi Gábor, Dancsházi László, Szilágyi Sándor birtokosok, de Dancsházi László felmentését kérte, mivel több mint 50 éves volt az összeíráskor, így meghaladta a törvény általi felső korhatárt. Egy másik korabeli névsor arról tanúskodik, hogy Kovács József tanító, Szilágyi Lajos jegyző, Vass Jenő apósa Kalivoda János gyógyszerész, Bátori Mihály, Csóka István, Füredi Mihály református lelkész, Pap Albert ispán, Kis Imre csendbiztos, Csiffy Sándor földbirtokos, Tardy Elek földbirtokos, Molnár Antal, Varga András, Végh Zsigmond polgárokat nemzetőrökké feleskették. Érdemes egy röpke pillantást vetni a rokoni összefonódásokra; tudniillik Csiffy Sándor és – Tardy Sándor apja, Tardy György nagyapja – Tardy Elek sógorok voltak; míg Vass Jenő (1842–1883) apósának Kalivoda (Sárréthy) János gyógyszerész Füredi Mihály református lelkészt mondhatta apósának, sőt a lelkipásztor első felesége Füredi Mihályné Kovács Zsuzsanna, az 1848–49-es szabadságharcban „Kossuth-huszárként” harcoló csengerújfalusi O’sváth Pál (1831–1908) édesanyjának, idősebb O’sváth Pálné Kovács Klárának nővére volt. Nem mellesleg, a szerepi születésű Bernáth Károly (1809–1872) kántor, énekvezér Dr. Barcsay Károly (1894–1970) ügyvéd, Bihar vármegyei főispán és Barcsay László (1897–1979) berettyóújfalui járásbíró anyai dédnagyapja volt.

Szendrei Ákos történész Az 1848–49-es berettyóújfalui és berettyószentmártoni nemzetőrösszeírások társadalomtörténeti vonatkozásai című tanulmányában részletesen vizsgálta a Sárréti járásban végzett nemzetőri összeírások alapján a helyi nemzetőrség felállítását. A tanulmány többek között rávilágít az összeírt nemzetőrök társadalmi, felekezeti, nemzetiségi és korosztályi összetételére: Berettyóújfalu és Berettyószentmárton összlakossága 6256 fő volt, ebből 228 fő neve szerepelt az összesített nemzetőrlistán (vagyis a nemzetőrállítás aránya 3,65%-os volt). A településen felállított nemzetőrségen belül a legszélesebb korosztályt a 31-40 (39%), illetve a 26-30 (23%) éveik közöttiek adták. A nemzetőrök társadalmi összetételének egyik fontos kérdése a nemesség arányának a tisztázása. A nemzetőrösszeírásokon szép számmal bukkanhatunk nemesekre, elég csak a családnevekre figyelnünk. A felsorolásban megtalálhatjuk a berettyóújfalui Fényes, Tardy, Csiffy, Lonovics, Karácson, Czirják, Török, O’sváth, Varga, Veress; valamint a berettyószentmártoni Dancsházi, Szilágyi, Tőrös, Ujhelyi, Vitális, Ritók családok tagjait.

1848. április 26-án mezőtelegdi Miskolczy Károly (1796–1867), a sárréti járás főszolgabírója nyomtatott körlevélben adta hírül az áprilisi törvények születését, s kérte polgártársait a közrend további fenntartására. Már a megszólítás is a jogi-társadalmi változásokat tükrözte, Miskolczy Sárréti polgártásaimként szólította meg a járás népességét. Az 1848-as eseményeket a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjének jegyében „a magyar nemzet szabadságának arany korszakának” nevezte. A nevezetes dokumentum megtekinthető a Bihari Múzeum állandó kiállításában.

Miskolczy Károly körlevele
(A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Az első népképviseleti országgyűlésre a berettyóújfalui kerületben, mivel a helybéli földbirtokos Miskolczy Károly a bárándi kerületben indult és győzött, ezért 1848. június 25-én Szivák Miklós (1783–1866) berekböszörményi jobbágytelken ülő nemest választották meg országgyűlési képviselőnek Csanády Istvánnal szemben. Az Alföldi Hírlap a győztesről – akit „közönséges lakos”-ként említett – ironikusan megjegyezte: „Eddigi érdeme az: hogy a bereg-böszörményi úrbéri békétlenségek vezére és szószólója volt”. Szivák ugyanis, az 1840-es években a berekböszörményi birtokos gróf Csákyak és a helyi lakosok közötti elkülönítési perben, mint a jobbágyok érdekeit felkaroló szószóló vett részt. A parasztképviselőnek titulált Szivák már megjelenésével is elárulta származását: „őszbe borult fürtjei, amúgy régi magyarosan görbe fésűvel hátrasimítva s összetartva, s a köznépnél szokásos egyszerű sötétkék falusi kurta felöltője s csizmába húzott nadrága különösen kontrastírozott a többi képviselő európai civilizáltabb öltözködési módjával”. 1849. április 21-én betegsége miatt lemondott a mandátumáról, távozása után a kerület választói bessenyői és örvendi Beöthy Ödönt választották képviselőjükké.

Sok mindenről volna érdemes beszélni, mi most azonban Bona Gábor hadtörténész munkáit segítségül hívva, három elfeledett 1848–49-es berettyóújfalui honvédtisztről emlékezzünk meg.

Félegyházy József (1809–1849) Félegyházi Sámuel és Bihari Júlia református vallású szülők fiaként született Berettyóújfaluban 1809. április 29-én. Gimnáziumot végzett, 1827–1847 között tizedes volt a 6. huszár- és a 4. dzsidásezredben. 1848 nyarán önkéntes lett a 2. Hannover huszárezredben. 1849. június 19 (május 16.) hadnaggyá léptették elő alakulatánál a III. hadtestnél. Június 21-én hősi halált halt a peredi ütközetben. A március 5-i szolnoki csatában tanúsított bátorságáért július 26-án a katonai érdemjel 3. osztályával tüntetik ki (a hadügyminisztérium nem értesült elestéről).

Gulyás Ferenc (1818–1859) Gulyás István és Nyúzó Rebeka református vallású szülők fiaként látta meg a napvilágot Berettyóújfaluban 1818. május 25-én. 1838-ban közvitézként szolgált, majd 1841-ben tizedes lett a 6. Württemberg huszárezredben. 1848. október 19-én őrmesterként lépett be ezredénél. 1849. július 17-én hadnagy, augusztus 25-én pedig főhadnagy lett alakulatánál a II. hadtestben, a komáromi várőrségnél, ahol a vár feladásáig teljesített szolgálatot. 1854-től haláláig Hajdúbagoson volt jegyző, ahol 1857. december 27-én megnősült, feleségül vette Domokos Teréziát. Élete tragikus véget ért, amikor 1859. január 19-én öngyilkos lett, agyonlőtte magát. Érdekességképpen említjük meg, hogy Gulyás Ferenc Gulyás Bálint (1857–1941) berettyóújfalui elemi iskolai tanítónak nagybátyja, Magyar András (1885–1969) szűrszabó mesternek meg nagy-nagybátyja volt.

Papp Demeter (Döme) Berettyóújfaluban született, Papp János görögkeleti földmíves fiaként 1824 körül. Szabó mesterséget tanult, 1843-ban közvitéz, 1848. május 17-én pedig tizedes lett a 37. Máriássy gyalogezred 3. zászlóaljánál Nagyváradon. 1848 nyarán a szerb felkelők ellen vezényelték. Októberben alakulatával csatlakozott a honvédsereghez. A bánsági, 1849. február elejétől az erdélyi seregben küzdött zászlóaljával, ahol február 16-án hadnaggyá, március 21-én főhadnaggyá léptették elő. Májusban kérésére, szülei halála miatt elbocsájtották. Június 14-én ismét főhadnagy lett a kecskeméti újonctelepen, végül július 1-én századossá neveztetett ki a 129. honvédzászlóaljban a Közép-Tiszai hadseregnél. Borosjenőn tette le a fegyvert 1849. augusztus 20-án. Egy héttel később, 1849. augusztus 27-én besorozták a 4. gyalogezredhez, 1854. május 31-én szerelt le a seregtől. Későbbi életéről kevés információval bírunk, csak azt tudjuk, hogy 1867-ben esküdt volt Ómoravicán, 1890-ben a Temes megyei Honvédegylet tagjaként tartották számon. Feltehetően Papp Demeter testvére volt Papp Tamás görögkeleti gazda, akit 1848-ban 2-dik alhadnagyi rangban írtak össze a nemzetőrlistán; később pedig 1853-tól berettyóújfalui főbíró, majd 1867-től tiszteletbeli szolgabíró volt.

O'sváth Pál portréja
(A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A Berettyóújfalu és Berettyószentmárton 19. századi társadalomtörténeti kérdései című tanulmánykötetben közreadott nemzetőr-összeírásokat tanácsos összevetni azzal az 1848–49-es honvédnévsorral, amit O’sváth Pál A Bihar vármegye Sárréti járása leírása című könyvében publikált. O’sváth tudomása szerint (!) Berettyóújfaluból Lőrinczi Imre, Varga Ferenc, Mezei Pál, Lisztes Dávid, Gulyás Mihály, Szathmári Mihály, Vég Károly, Győri Dániel, Tóth Mihály, Horváth István, Tikász Mihály, Gulyás Ferenc, Csontos Ferenc, György István, György Sándor, Cs. Karácson András, Varga János, Pikó Mihály, Dombrádi István, Török János, Baka Ferenc, B. Aranyi Sándor, Fodor Pál, Demeter Mihály, Pap Sándor, Csontos Mihály, Balog Ferenc, Fejér Antal, K. Balog János, Szabó József, S. Balog Péter, Karácson D. Ferenc, Jakab Mihály, Erdős Bálint, Fábián Mihály, T. Veres Bálint, Mészáros Mihály, Hermeczi István és Szathmári Mátyás; Berettyószentmártonból pedig Kis Ferenc, Ritók János, Törzsök Antal, Csóra Miklós, Szász János, Szilágyi János, K. Nagy József, Smesni Pál, Jakab János, Sándor Imre, Kocsis vagy Bódi János, Dienes Lajos és a Gázsi-féle szabadcsapatban a betyárságáról ismert Törzsök László voltak honvédek a szabadságharcban. Akadtak közöttük olyanok, akik sohasem tértek vissza szülőföldjükre, csatában estek el vagy odavesztek örökre: Lőrinczi Lajos, Lőrinczi Károly, Bokor András, T. Szabó Bálint, Újhelyi Gábor, Veres István, Csontos István, Veres Sándor, Olasz Tóth Sándor, T. Kovács János, Vég András, S. Aranyi János berettyóújfalui; Szabó János, Szilágyi Mihály és Balog Mihály berettyószentmártoni honvédek.

Mezei Milán

Felhasznált irodalom:

Az 1848–1849-es első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Szerk. Pálmány Béla. Bp., 2002.

Források O’sváth Pál sárréti csendbiztos életéhez. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Seres István. Berettyóújfalu, 2010. (Források és adatok Bihar történetéhez 1.) 

Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848–49-ben. Szöveget gondozta, szerkesztette Ruszoly József. Debrecen 2000. (Hajdú Bihar Megyei Levéltár közleményei 24.)

O’sváth Pál: A Bihar vármegye Sárréti járása leírása. Kiadásra előkészítette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Seres István. Bp., 2009. 

Szendrei Ákos: Az 1848–49-es berettyóújfalui és berettyószentmártoni nemzetőrösszeírások társadalomtörténeti vonatkozásai. In: Berettyóújfalu és Berettyószentmárton 19. századi társadalomtörténeti kérdései. Tanulmányok és források. Szerk. Török Péter. Berettyóújfalu, 2024. (Fejezetek Berettyóújfalu történetéből 3.) 

A 19. század közepéig, a Körösök és Berettyó szabályozása előtt a történeti Bihar vármegye egyik tájegysége, a Sárrét területét „nagy részét elvégtelenülő mocsár borította, amibe folyóink parttalanul vesztek el”. A  Sárrét falvainak lakóinak fő megélhetését a vizes élőhely gazdag növény- és állatvilága biztosította. A beporzók napjához kapcsolódva most a réti méhészkedésről szól bejegyzésünk. A táj kiváló tollú kutatójának, Szűcs Sándornak az írásából idézünk részleteket.

Réti méhészkedés

Eleink háztartásában igen fontos szerepet játszott a méz. Öreg emberek emlékeznek rá, hogy fiatal korukban még ritkaságszámba ment az olyan ház, ahol fehércukrot használtak. Sokan voltak, akik semennyiért sem ették volna meg. Nem szerették.

Igen, minden háznál akadt egy kis csupor méz, gazdaháznál meg nagy vászonfazékkal állott a kamarában és mindent evvel édesítettek. Ezt tettek az ételbe, tésztafélékbe, a kalácsba, a tea helyett ivott ürmös borba, a gyerekek pedig karéj kenyérre kenve ették. Számtalan esetben külsőleg is használták, gyógyszerül. (…)

A gazdacsaládok sok méhet tartottak. Tavasszal a hatalmas kasokat – míg a méh járást nem fogott – rudakra rakva, meg hajón kivitték a rét valamelyik kiszemelt szárazulatára, és csak télire hozták ismét haza. Többen hordták együvé méheiket, s ha szükségesnek mutatkozott, erős nádkerítéssel körül is kerítették. (…)

A közszükségletet azonban (…)  a réti méhészek látták el mézzel. A sárréti falvak hetivásárjain ott üldögélt ezelőtt a méhész, vagy a felesége mézzel telt nagy vászonfazekai, bodonjai mellett és iccével mérte a finom réti mézet.

A réti méhészet tulajdonképpen a pákászat egyik ága volt. A réti méhész birtokába vette a rét valamelyik, neki megfelelő porongját, kunyhót csinált rá és e körül elhelyezte méhkassait. Az ő ősi módszere szerint a méhekkel nem sokat kellett bíbelődni. Bőven jutott ideje madarászatra, csíkászatra, békászatra is. A közeli ér medrébe pedig vészt vert és úgy halászott. Sőt, dinnyét is termesztett, aminek virágát a méhek nagyon kedvelték. (…)

Csendes, igyekvő, szorgalmas emberek voltak a réti méhészek. Egyik-másik öregről az a legenda maradt fenn, hogy másik falu határában is megismerte a méheit a virágon. De azok is ismerték őt; nyakába, inge ujjába hulltak, mégsem csípték meg. Szúrásuk ellen általában úgy védekeztek, hogy bekenték magukat valamilyen általuk ismert fű nedvével s így még ingük derekába is bátran tehették a méhet.

(…)

A réti méhészek előszeretettel költözködtek állandó vízzel körülvett helyre. Méhesük így jobban védve volt barangoló emberektől, kártékony állatoktól és egyéb veszedelemtől is.

Szabálytalan kör alakú kerítését nádból ültették, ugyanúgy, mint a pásztorok a karámot, A kerített hely közepén állott a kunyhó, a szín pedig a kerítés mellett foglalt helyet, egyik oldala az volt.

Méhkasok a Bihari Múzeum korábbi állandó kiállításából

Kora tavasszal kirakták a gyékényből font kasokat a kunyhó, meg a szín elébe két-három sorral. A kopasz földre kerültek csak, deszkát az tett alájuk, akinek volt. Gyékényből és sodringból csinált sisakokkal fedték be őket, hogy eső ellen védve legyenek.. (…)

A rét kora tavasztól késő őszig sohasem volt virág nélkül. Itt most előszámlálhatatlan növényei egyre-másra nyílottak. (…)  A kasok gyorsan nehezedtek, 80-120 font súlyúak voltak. Némelyik alá gödröt kellett ásni s abba csüngött le a mézzel teli lép. Nyári melegben csorgott belőlük a méz s dinnye- és töklevéllel fogták fel és úgy gyűjtötték össze a tökhajból készült fedeles kupujkóba, a mézestökbe. Ősszel azonban már dézsákra is szükség lett. Ilyenkor, az anyatörzs kivételével, füsttel lefojtották a méheket és a kasok tartalmát kiürítették. (…)

A lép kiszedésére lépvágót és lépmetszőt használtak. Az előbbi 60-65 cm hosszú és a kas oldalának megfelelően görbíthető vaspengéjű kés. Ezzel vágták el a lép szélét a kas oldalától. A lépmetsző pedig hüvelyknyi, hegyes és kétélű penge, melyet derékszögben erősítettek a félméteres vagy még hosszabb nyélbe. Felnyúltak vele a lépek közé és a már levágott darabot felülről elmetszették.

Szűcs Sándor rajza a réti méhész eszközeiről. 1. Méhkas (gyékényből), 2. ugyanaz sisakkal, 3. mézestök 4. lépmetsző, 5. lépvágó

A kiszedett léppel kétféleképpen bántak; vagy apró darabokra tördelték és törökméz, lépesméz néven bocsájtották áruba, vagy pedig kicsorgatták. Dézsa szájára, rácsszerűen, nádszálakat raktak és erre fektették rá a lépet, amiből aztán a méz kicsepegett. A kas csúcsában levő megcukrosodott mézet aszottméz néven ismerték. A sonkolyt megolvasztva, zsákon átszűrve, négyszögletes formába öntve árulták, de gyertyát is csináltak belőle.

A méz árusítása a méhész falusi házától történt, ahova évről évre eljöttek a kofák, városi kereskedők és mézeskalácsosok.

Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében
(Megjelent: Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán. Budapest, 1938. 164–245.)
A részleteket válogatta: Sándor Mária

Napjaink méhészetét bemutató kiállításrészlet a Bihari Múzeum jelenlegi állandó kiállításában
(Fotó: Halics Szofi)

Könnyű helyzetben van a kutató, amikor Konrád György, Makk Károly, vagy épp Szilágyi Lajos egykori főispán életrajzát veszi kézbe, hiszen arra a kérdésre, hogy mit jelentett/jelenthetett számukra Berettyóújfalu, evidens válaszokkal szembesül: településünkön születettek, családtagjaik a helyi társadalom meghatározó alakjainak számítottak. Azonban embert próbáló feladat ez olyan személyek esetében, akik saját területükön szintén kiemelkedőt alkottak, ám nem rendelkeznek bihari gyökerekkel, csupán néhány esztendőt töltöttek itt nálunk, a Sárrét peremén. Ez elmondható a mai napon 140 évvel ezelőtt született Salamon Béláról, a híres komikusról is, akitől olyan szállóigék származnak, mint a „szintén zenész”, „a Lepsénynél még megvolt”  vagy a „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni” (lásd a videókat alább).

Salamon Berkó, aki a közvélemény előtt csak Béla néven volt ismeretes, 1885. március 4-én született a kárpátaljai Beregrákoson. 6 éves volt, mikor a család a könnyebb boldogulás reményében Berettyószentmártonba költözött és tejtermékek szállításával kezdtek foglalkozni. Testvéreivel, Bertával és Jenővel együtt a berettyóújfalui izraelita népiskolába jártak, tanítója Weisz József volt. Bár 12 éves korában elhagyta térségünket, családja itt maradt, az ifjú Béla pedig a budapesti Wesselényi utcai polgári iskolában folytatta tanulmányait. 

A színészmesterséggel még gyermekkorában egy munkácsi vásáron ismerkedett meg, ám ekkor még nem lelkesedett ezen hivatást iránt. Pali nevű nagybátyja, akinél Budapesten lakott, eredetileg orvosnak szánta, erről Béla hallani sem akart, ahogy a mészárosmesterség sem nyerte el tetszését a korán kelés miatt. Végül Lustig Ede kereskedéséhez került inasként, a Nemzeti Színház szomszédságába, így számos alkalommal szállított csomagokat a társulat tagjainak. Már az első találkozása a színpad világával hatalmas hatással volt a fiatal fiúra, azonban nem itt, hanem a Népszínházban látta élete első darabját. Színészként a Szabók Szakegyesületének vasárnapi műkedvelő előadásán debütált, ahol a Rendelőóra című egyfelvonásos színdarabban alakított szemtelen inast. A publikum tetszését elnyerte Salamon Béla, ettől kezdve ő lett a szakegyesület fő komikusa. Később drámával is próbálkozott, azonban mikor feltűnt a színpadon, a közönség soraiból hatalmas nevetés hallatszott. 

Megjárta a Rákóczi úti Trocadero mulató színpadát, majd a csökmői származású színész, Gyárfás Dezső közbenjárására bekerült a Fővárosi Orfeumba, játszott a Sörkabaréban, a Belvárosi Színházban, végül az Apolló Kabaréhoz szerződött le, ahol első komolyabb sikereit is elérte. Mindeközben megházasodott, 1915. április 10-én vette feleségül az osztrák származású Schachinger Leopoldinát, akitől egy gyermeke született, Gyula. 1923-ban Roboz Aladárral karöltve megalapította Terézkörúti Színpadot, amelyet 1931-ig vezetett. Ezt követően Berlinbe vezetett útja, miután az UFA filmgyár szerződtette le egy filmszerepre. A film elkészültéről nincs tudomásunk, az bizonyos, hogy egy évvel később ismét budapesti darabokban és magyar filmekben játszott, majd visszatért a Teréz körútra. 1933-ban Salamon Béla tragikus körülmények között megözvegyült, felesége altató-túladagolás következtében elhunyt, 1936-ban házasodott csak újra. A zsidótörvények idején megannyi pályatársával együtt eltiltották a színházi szerepléstől, így bevételi forrás gyanánt ő is tollat ragadott és könyvet írt életéről Hej, színművész címmel, melyet házról házra árusított.

1945-től ismét rendszeres fellépője lett különböző színházaknak, karrierje 1951-ben vett újabb lendületet, az akkor alakuló Vidám Színpadnál kapott állást. Idős korában súlyos betegség támadta meg, kórházba került, ám 1965. június 15-én este kiszökött onnan, megjelent a színházban, eljátszotta szerepét, majd a 80 éves Salamon Béla még akkor éjjel elhunyt.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: hogyan kötődött Salamon Berettyóújfaluhoz, ahol 6 és 12 éves kora között tanult? A színpad szeretete mellett volt még egy szenvedélye a Beregrákoson született fiúnak, a futball. Kedvenc csapata az MTK, akkori nevén a Hungária volt, vérbeli szurkolónak számított. Nemcsak őt, hanem öccsét, Jenőt is rabul ejtette a játék, annyira, hogy Béla az MTK ifjúsági csapatának, testvére pedig a helyi BUSE labdarúgócsapatának intézői pozícióját is betöltötte. A már színészi pályára lépett Béla hazalátogatásakor a családi ebédnél is felmerült a sport, ahol apja és testvére az újfalui tizenegyekre, Béla pedig az MTK játékosaira panaszkodott. Idősebb korában sem feledkezett meg az 1911-ben alakult Berettyó-parti csapatról, sűrűn telefonált be a Nemzeti Sport szerkesztőségébe, hogy arról érdeklődjön, „mit művelt már megint a BUSE?” 

Szőke Richárd Rajmond

Felhasznált irodalom:

Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (11. rész) – Salamon Béla. https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/omike/harsanyi-laszlo-zsido-muveszek-a-viharban-11-resz-salamon-bela (Utolsó letöltés: 2025. márc. 2.)

Salamon Béla: Hej, színművész. Bp., 1987.

Sándor Mihály: 100 éves a BUSE és az újfalui futball. Berettyóújfalu, 2011.

A diakonissza szóról ma már sokaknak a fiatal Piros Ildikó képe ugrik be: hátrafésült haján különös fehér főkötő, álla alatt nagy masnival. Az Abigél című filmből ismert jellegzetes fityula az 1928-ban alapított berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórház 10 éves jubileumára készült fotóalbum képein is visszaköszön. Nem véletlenül: a kórház ápolói feladatait ebben az időben a Debreceni Diakonissza Egyesület látta el. A magyar ápolók napján a diakonisszákról emlékezünk meg.

Piros Ildikó mint Zsuzsanna testvér az Abigél c. filmben 

Szabó Magda azonos című regényéből és a belőle készült filmből – a jellegzetes egyenruhán túl – még megismerhetünk néhány apró részletet a diakonisszák életéről. Az írónő hangsúlyozza, hogy mélyen vallásos és erkölcsös életet élnek (emlékezzünk: Zsuzsanna testvérnek nem szabad hazudnia), de kiderül az is, hogy szabad férjhez menniük.

A diakónia szó jelentése: szolgálat, a protestáns egyház az elesettek megsegítésére, a szenvedések enyhítésére irányuló magatartást érti alatta. A diakonisszák fogadalmat tett, lelki gondozásban, szociális, nevelői munkában, elsősorban betegápolásban tevékenykedő nők, akik rendi közösségben, hivatásszerűen végzik szolgálatukat.

Magyarországon először a németajkú protestáns közösség által, a fővárosban 1866-ban létrehozott Bethesda kórházban szolgáltak külhoni diakonisszák. Idővel aztán több magyar egyesület is megalakult, Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézete 1914-ben kezdte meg működését egy ápolónői tanfolyammal.

A berettyóújfalui Gróf Tisza István Közkórház diakonisszái

Böszörményi Nagy Géza, berettyóújfalui kórház első igazgatója felismerte, hogy „a kórház hírneve és belső hangulata nagyrészt az ápolónők munkáján nyugszik”. A kórház megnyitása után többféle úttal próbálkoztak, még saját ápolónői képzést is indítottak, ám sem ez, sem a Vöröskereszttel kötött együttműködési megállapodás nem vezetett hosszú távú sikerre. Végül a Debreceni Diakonissza Egyesülettel kötöttek szerződést, és a gróf Tisza István Közkórházban a diakonisszák látták el az ápolási, műtőbeli és szülőszobai szolgálatot.

Dóra testvér a szülőszobában

Az 1938-ban készült kórházi emlékalbum emléket állít a kórház dolgozói között az itt szolgálatot teljesítő diakonisszáknak is, a képek alatt azonban csak néhányuk keresztneve olvasható. Az archív fotókból kikövetkeztethető, hogy – többek között – Mária testvér a műtőben, Dóra testvér a szülőszobán végzett ápolónői feladatokat. A csoportképen összesen 15 fő számolható össze, az igazgató főorvos beszámolója szerint 11 diakonissza testvér tartozott a személyzethez. Ők 1938-ban – a kezdeti 106-ról 168-ra emelkedett az ággyal – hat osztályon (belgyógyászat, szülészet, sebészet, tüdő-, gyermek-, megfigyelő osztály) látták el a szolgálatot.

Ildikó, Ottilia és Klári testvérek dr. Vajna Istvánnal

A berettyóújfalui diakonisszák sorsát illetően még további kutatások szükségesek. Annyi bizonyos, hogy a diakonisszaintézetek országos szinten 1951-ben szűntek meg, és a testvérek többnyire állami kórházakban vállaltak munkát.

A Gróf Tisza István Közkórház 1938-as fotóalbuma a Bihari Múzeum gyűjteményében található, a fényképek belőle pedig felkerültek a Berettyóújfalu Topotéka oldalra is. 

Kossuth Zsuzsanna születésnapjáról a Magyar Ápolási Egyesület 2011 óta emlékezik meg február 19-én, 2014-ben pedig az országgyűlés határozata nyomán hivatalosan is ez a magyar ápolók napja. Kossuth Lajos legkisebb húgát 1849-ben bízta meg, hogy „az összes tábori kórházak főápolónője” legyen. A szabadságharc során számos hadikórházat létesített és felügyelt. Áldozatos munkája évekkel megelőzte a hadiápolás úttörőjeként világszerte ismertséget szerző Florence Nightingale-t.

Sándor Mária

Böszörményi-Nagy Géza: Biharvármegye „gróf Tisza István” közkórháza, Berettyóújfalu. Biharvármegye. In: Magyar Kórház, 1938. 369–404.

Csanády Andrásné Bodoky Ágnes: A diakonissza életforma története Magyarországon és Nyugat-Európában. https://confessio.reformatus.hu/v/a-diakonissza-eletforma-tortenete-magyarorszagon-es-nyugat-europaban (Utolsó letöltés: 2025. február 19.)

Pető Lajosné Ecsedy Ágnes (szerk.): A Debreceni Diakonissza Intézet. Debrecen, 2001

https://szerelmembudapest.blog.hu/2014/10/09/a_bezarhatatlan_nyitott_ajto (Utolsó letöltés: 2025. február 19.)

Berettyóújfalu – Kolozsvár – Berettyóújfalu. A mi szempontunkból ez a viszonylat határozza meg kapcsolatunkat néhai Cs. Erdős Tiborral, akinek 101 esztendőt számláló életútja fordulatokban igen gazdag volt. A bő egy évszázadból csak néhány esztendő kötötte igazán Berettyóújfaluhoz, mégis meghatározó volt számára születésének helye, és az utolsó éviben újraéledő kapcsolat. Páratlanul gazdag élete és művészi munkássága művészettörténeti írásokban, illetve a kortársai visszaemlékezéseiben maradt fenn teljes részletességgel. Mindezekből azonban – a mi vonatkozásunkban – csak annyi derül ki, hogy Berettyóújfaluban született 1914. február 27-én. Ezt követően minden visszaemlékező azt emeli ki, hogy pályája korai időszakának mozgásai tulajdonképpen követték Magyarország 20. századi történetét, az országhatár változásait, a közélet és a művészeti lét adottságait és lehetőségeit. Mindazt, hogy ezek részletei hogyan alakultak, már mi kérdezhettük meg tőle és családjától a 2000-es években. Ezeket egybevetve idézzük most fel alakját, és adunk egy részben szubjektív bemutatást róla.

	(Fotó: Horváth László)

Cs. Erdős Tibor úgy látta meg a napvilágot Berettyóújfaluban, hogy szülei – különböző közszolgálati jogviszonyokban – épp itt találtak korábban lehetőséget. Bihari család gyermekei voltak, rokonaik viszont a megyeszékhelyen, Nagyváradon éltek. Ezért is történt meg az, hogy amikor az I. világháború forgatagában, 1918. december 1-jén a románok kimondták Erdély (és a Partium) csatlakozását a Román Királysághoz, majd a következő hónapokban elindultak Magyarország belseje felé, a háromtagú család visszament Váradra a rokonokhoz. Az alig négyéves Tiborra komoly hatást gyakoroltak a történelmi események, foszlányosan ugyan, de emlékezett a fegyverek dörgésére és az újfalui házuk tövébe lefektetett elesett katonák ponyvával letakart alakjára. A trianoni döntés is Váradon érte őket, így a következő évtizedeket is ott töltötte a család. Huszonhatéves koráig élt itt folyamatosan, és kötődését mindig is hangsúlyozta. Ahogy élete végén egy cikk is írt róla: „úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot”.

Ez a „váradiság” volt az, ami aztán visszahozta Berettyóújfaluba. Most, néhány héttel a 25. magyar kultúra ünnepe rendezvénysorozat után ismét felemlegethetjük azt, hogy 2001 óta milyen komoly szellemi és kulturális szövet keletkezett Biharország székvárosa és Csonka-Bihar székhelye között. E kapcsolat két fontos szereplője közötti beszélgetéssel indult Cs. Erdős Tibor hazatalálása. 2008-ban Jakobovits Miklós (Kolozsváron született, de Nagyváradon kiteljesedő) Munkácsy Mihály-díjas festőművész hívta fel Porkoláb Lajos, a Nadányi Zoltán Művelődési Központ igazgatójának figyelmét arra, hogy él Kolozsváron egy meghatározó, iskolateremtő, az erdélyi magyar művészeti élet „doyenjének” számító alkotó, aki nem mellesleg Újfalu szülöttje. Illőnek tartotta, hogy a „szülőfalu” keresse meg és rendezzen neki kiállítást.

Ez a felhívás természetesen nem maradt kettejük között, eljutott a város vezetőihez és kulturális szervezőihez, és a kapcsolatfelvétel megvalósult. Szinte restelkedve álltunk addigi tudatlanságunk előtt, de ahogy szó szót követett, egyre nagyobb lett az elszánás, és egyre teljesebben kezdett előttünk kibontakozni Cs. Erdős Tibor alakja és szűkebb régiónkon messze túlmutató jelentősége. A Berettyó Televízió főszerkesztőjével, Kari Sándorral és Kocsis Attila operatőrrel készíthettünk vele egy életinterjút kolozsvári otthonában, a főtér közelében, a Napoca utca sarkán álló impozáns polgári házban. Itt tárult fel az életút teljessége.

Ekkor tudtuk meg, hogy az országhatár 20. századi mozgásai hol Magyarországon, hol Romániában érték. A második bécsi döntést követően – amikor visszatért Észak-Erdély Magyarországhoz – a visszacsatolt részeken élő fiatalok egy „békestafétát” szerveztek Budapestig, melynek résztvevőjeként azt kérte, hogy a stafétafutás berettyóújfalui szakaszán futhasson, hogy így térhessen vissza bő két évtized után szülőhelyére. Ez teljesült is, de mivel ez a szakasz késő esti órára esett – ahogy ő fogalmazott –, Berettyóújfaluban csak az eső áztatta úton csattogó békák fogadták. Ekkor már túl volt repülőgépgyári munkás évein és a művészi útkeresés időszakán is, előélete az ipar- és tervezőművészet irányába vitte, de tanárai inkább a képzőművészet felé irányították.

1940–45 között a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol többek között Szőnyi István és Varga Nándor Lajos növendéke volt. Gyakorlati éveiben – mesteri társaságában – számos vidéki, elsősorban észak-magyarországi településen végzett terepmunkát, megismerve a tájképfestészet alapjait. A II. világháború végével ismét hazatért Váradra, ahol 1945–49 között a Nagyváradi Művészeti Iskola tanáraként dolgozott. Innen került azán későbbi, életre szóló lakhelyére. 1949-ben a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola egyik alapítója lett, megteremtve ezzel az egyetlen román fennhatóság alatt működő magyar felsőfokú művészti intézményt – soha nem zárkózva el a tehetséges román, szász, örmény fiataloktól. Ennek ellenére 1959-ben eltávolították a katedráról, ekkor lett a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető díszlettervezője, ahol nyugállományba vonulásáig 1974-ig tevékenykedett. 

Az egyéni alkotással emellett sem hagyott fel, festett portrékat és tájképeket is, utóbbiakon előszeretettel örökítette meg Nagyvárad és Kolozsvár urbánus tájrészleteit. Néprajzi és népművészeti érdeklődése azonban egyre erősebbé vált, így jutott el a városhoz közeli Kalotaszegre és a mezőségi Székre. Készített murális műveket, valamint sajátos érzékenységgel örökítette meg nemzeti sorsfordulóinkat, történelmi párhuzamok alkalmazásával. 100 éves is elmúlt, amikor Kolozsvár felújítás alatt álló főterén ülve igyekezett rögzíteni a történelmi városközpont változásait.

Az interjút követően többször is ellátogathattunk hozzá, mely utakról a Bihari Hírlap akkori tudósítója, majd főszerkesztője, Nyírő Gizella több ízben is beszámolt. Látogatásaink során mindig velünk tartott a művész fia, az időközben sajnos – igen fiatalon – elhunyt Erdős Zsigmond is. Ő volt az igazi kapcsolattartó közöttünk, és tőle tudtuk, hogy édesapjára milyen nagy hatással volt a szülőfalu iránta megnyilvánuló szeretete és megbecsülése. Ennek eredményeként számos eredeti műalkotását, illetve reprodukcióját ajándékozta Berettyóújfalunak, melyek a Bihari Múzeum gyűjteményét gazdagítják. A kötődés pedig akkor teljesedett ki, amikor 2011. május 23-án, a város napján Berettyóújfalu a díszpolgárainak sorába emelte. Ekkor nem tudott személyesen jelen lenni, fia vette át és vitte haza neki az elismerés látható jegyeit.

Ugyancsak vele tudtuk megszervezni azokat az alkalmakat, melyek aztán a valódi hazatalálást jelentették édesapja számára. A Berettyó Televízió stábjával és Berettyóújfalu polgármesterével, Muraközi Istvánnal jelen lehettünk a Cs. Erdős Tibor 100. születésnapja alkalmából szervezett köszöntésen és kiállításon, melyre Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson került sor 2014. február 26-án.

Ekkor fogalmaztuk meg azt a meghívást, melynek eredményeként – Jakobovits Miklós korábbi felhívásának is eleget téve – március 21-én, Cs. Erdős Tibor jelenlétében megnyithattuk kiállítását Berettyóújfaluban, a Nadányi Zoltán Művelődési Házban. Az alkalom pedig abból a szempontból is jelentős volt, hogy a százesztendős művészt személyesen is köszönthettük a megnyitón.

"Hazatérés", 2014.

(Fotó: Nyírő Gizella)

Cs. Erdős Tibor hosszú és termékeny életútja 2015. február 11-én zárult le. Néhány héttel azután, hogy Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben búcsút vettünk tőle, alakját megörökítettük Berettyóújfaluban. Amikor a felújított Nadányi Zoltán Művelődési Ház közösségi tereinek elnevezéséről döntöttünk, akkor a földszinten megszületett a Cs. Erdős Tibor-terem. Ebből az alkalomból pódiumbeszélgetés keretében idéztük fel alakját fiával, valamint Kolozsi Tibor szobrászművésszel, a Barabás Miklós Céh elnökével. És ekkor kerültek fel a terem falaira az általa Berettyóújfalunak ajándékozott alkotások, hogy állandó kiállítás formájában tegyék őt mindenkor halhatatlan berettyóújfaluivá. Ha arra gondolok, hogy az intézményben ma már a napi szóhasználat része a „Cs. Erdős-terem”, akkor úgy gondolom, hogy ez sikerült.

2025-ben sok szó esik arról, hogy mind a magyar–román diplomáciai kapcsolatok, mind pedig a magyarországi és erdélyi magyar–magyar kapcsolatok szempontjából mekkora jelentőségű az országhatárok virtuálissá válása. Azt is megfogalmaztuk a magyar kultúra ünnepe kapcsán januárban, hogy a kulturális diplomácia ebben meghatározó jelentőségű. Ehhez annyit kell hozzátennünk a berettyóújfalui, nagyváradi, kolozsvári Cs. Erdős Tibor élete kapcsán, hogy – számos szakmai elismeréseit követően – 2002-ben Románia, 2007-ben pedig Magyarország elöljárói tüntették ki egyik, majd másik állam lovagkeresztjével. 

Kolozsvári István

Felhasznált irodalom:

Banner Zoltán: Benczédi Sándor és Cs. Erdős Tibor kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Budapest, 1971.

Banner Zoltán: Szó, eszme, látvány (1920–2000). Marosvásárhely, 2002.

Hamvas Lászlóné – Kolozsvári István: A művészetek világa – Képzőművészet, hagyományőrzés, népművészet. In: Berettyóújfalu az újkőkortól napjainkig. Szerk. Kállai Irén. Berettyóújfalu, 2011. 150–159.

A Bihari Múzeum állandó kiállításában, a folyosó egyik ajtótokjában egy szekrény van beállítva, a szekrény gombján egy felirat: „Tessék kopogni!” A táblácska eredetijét féltve őrzi a múzeum: Nadányi Zoltán író, költő kezeírása, és valóban egy szekrényen lógott annak idején. A „bihari trubadúr” 70 esztendeje, 1955. február 2-án távozott az élők sorából.

Nadányi Zoltánnak különleges, sokszor ellentmondásos életútja volt, és nagy része a történelmi Bihar vármegyéhez kötődik. Itt született 1892-ben, a megyében birtokos család sarjaként. Jogot tanult, de újságíró lett. 13 évesen verse jelenik meg a nagyváradi hetilapban. Nincs még 25, amikor már négy verseskötete is megjelent. 1920-ban megnősült, és haláláig a feleségével maradt. Költészetének legnagyobb része szerelmi líra: verseiben szereplő női nevek többsége azonban nem a feleségéé, bár boldog férj és családapa volt.

1920 után Bakonszegre, majd Berettyóújfaluba kerül, itt „levél nélküli levéltáros” lesz. A két világháború közötti Újfalu különleges település: község státusza ellenére vármegyeszékhely. Nadányi verseiben „faluváros”-nak nevezi, lakói különcségeiről a Piripócs-ciklus 13 szatírája szól. Persze Újfalu is csodabogárnak tartotta a költőt, aki  pepita zakóban és csokornyakkendőben járt, és kedvtelésből rendszeresen a Berettyó-töltésen futott.

Nadányi a Bihar c. hetilapban publikálta tárcáit, de országos lapok is jelentették meg verseit. Jó barátságban állt a Nyugat szerzőivel (az általa szervezett berettyóújfalui Kosztolányi-estről ITT olvashatnak). További verseskötetei mellett megjelentett egy prózagyűjteményt is, és két színpadi művet is szerzett. És egy korabeli „botrányfilm” betétdalának szövegírójaként is jegyzik. Vagy mégsem ő szerezte a szöveget?

1939-ben a szintén bihari születésű Zilahy Lajos filmre vitte Halálos tavasz c. regényét, amelyben először tűnik fel a későbbi ünnepelt díva, Karády Katalin, partnere a szintén elismert Jávor Pál volt. A legenda szerint már kész volt a film zenéje, két nap múlva fel is vették volna a betétdalt, ám Zilahynak nem tetszett a szövege. Elővette barátja, Nadányi Zoltán egyik verseskötetét, és több szerelmes vers felhasználásával alkotott egy dalszöveget, néhol a dalhoz igazítva a sorokat. Zilahy megírta Berettyóújfaluba Nadányinak, mit tett, ám mire a költő tiltakozó válasza megérkezett a fővárosba, már kész volt a felvétel. Nadányi kényes volt minden sorára, ezért ragaszkodott hozzá, hogy a neve kerüljön le a film stáblistájáról. Később azonban megenyhült, így a lemezen már szerepel a neve.

A Halálos tavasz nagy sikert aratott, bár egyházi intézmények tiltakozását is kiváltotta: a házasságon kívüli nemi élet és az öngyilkosság azelőtt nemigen jelent meg mozivásznon. De nem csak ebben volt filmtörténeti jelentőségű az alkotás: a melódia dallamára egy vetkőzős jelenetet is látunk, amely diszkréten van ábrázolva, Karády Katalinból a néző igen keveset lát. (A főhős is háttal ül a hölgynek, de a zongorán lévő mézeskalács szív tükréből végignézi a vetkőzést.) Mai szemmel nézve már nem találunk benne semmi megbotránkoztatót, de 85 évvel ezelőtt ez még nagy port kavart.

A jelenet is és a teljes dal Karády Katalin jellegzetes hangján elérhető ma már az interneten. Nadányi Zoltán két versét, amelyekből Zilahy Lajos összeállította a dalszöveget, ITT olvasható. Össze lehet hasonlítani, mit változtatott Zilahy a sorokon. (A Tűz c. vers eredeti gépirata a költő aláírásával a Bihari Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményében található.)

Érdemes megnézni a Halálos tavaszt, meghallgatni a dalt, és érdemes Nadányi Zoltán verseit olvasni! A Bihari Múzeum Blogon 2025-ben még több Nadányi-témájú írás megjelentetését tervezzük.

És hogy mi történik a Bihari Múzeumban, ha a szekrényajtón lévő feliratnak eleget teszünk? Tessék eljönni a múzeumba, és „tessék kopogni!”             

Sándor Mária

Felhasznált irodalom:

Albert Zsuzsa: Legenda Nadányi Zoltánról. Forrás, 37. (2005) 1. 64–76. 
https://epa.oszk.hu/02900/02931/00073/pdf/EPA02931_forras_2005_01_064-076.pdf (Utolsó letöltés: 2025. január 31.)

Bakó Endre: Emlékkönyv Nadányi Zoltán születésének századik évfordulóján. Bakonszeg, 1992

Bakó Endre: Nadányi Zoltán világa. Debrecen, 2009

A képek publikálhatóvá tételéért köszönet Bogya Pálnak.

A mai bakonszegi szülők, nagyszülők még emlékképként mesélhetnek gyerekeiknek két idős hölgyről, akik a Miskolczy–Nadányi-kúria melletti házban éltek, de azt már ők is csak hallomásból ismerhetik, hogy egyikük fiatal korában rendszeresen súlyokat dobálva edzett a Berettyó-parton. Ő nem akárki volt: egy válogatott sportoló a magyar női atlétika megszületése idejéből. Hatszoros magyar bajnok diszkoszvető.

(Nadányi Olga és Nadányi Ágnes)

Nadányi Ágnes életének részleteivel még tartozik a kutatás, az életrajzi lexikonban a születési és halálozási adatain kívül csak az eredményeit jegyzik. Persze az nem kevés, „1932-ben az első magyar női diszkoszvető bajnok. Diszkoszvetésben 1930-ban és 1931-ben 3-szoros országos csúcstartó, (…) 1930-tól 1938-ig 4-szeres magyar válogatott.”

A körösnadányi Nadányi család évszázadok óta birtokos Bihar vármegyében, a mai Bakonszeghez tartozó egykori Pusztakovácsiban a 16. század közepétől jegyzik birtokaikat. Itt született 1904. január 27-én Nadányi Ágnes, szülei Nadányi Gyula és a szintén bihari birtokos família sarja, Fényes Olga harmadik gyermekeként. Iskoláit valószínűleg testvéreivel együtt Budapesten végezhette, és már fiatal korától élete része lehetett sport: 1925-ben, az első női tájfutóverseny győzteseként találkozhatunk a nevével. 1928 végén az FTC-nél megalakul a női atlétikai szakág, hamarosan ide igazol Nadányi Ágnes. Első sikereit is a Fradinál aratja: diszkoszvetésben 1931-ben éri el legjobb eredményét 37,17 méterrel, amit másfél évtizedig nem tudtak megdönteni, még ő maga sem. 1932-ben az első női atlétikai magyar versenyen 33,95-tel lesz az első diszkoszvető magyar bajnok, a következő évben fél méterrel szárnyalta túl ez az eredményt. 1934-ben, majd '36-ban avatják újra bajnokká diszkoszvetésben, ekkor már a Nemzeti Torna Egylet színeiben. Két év múlva egy újabb magyar bajnoki csúccsal (35,48 m) szűkebb szülőföldje sportegylete, a BUSE nevét ismerteti meg az országgal, 1940-ben pedig a Nyíregyházi Vasutas SC-t képviselve nyeri el a bajnoki címet. Aktív éveiben súlylökés és gerelyhajítás számokban is indult, több ízben dobogós helyezést elérve.

(Nadányi Ágnes diszkoszvetés közben. Retusálta: Bogya Pál)

1935-ben, születésnapja táján nem csak sikereivel került be a lapokba. Budapesten kutyasétáltatás közben nézeteltérése támadt egy fiatalemberrel, aki a szóváltás hevében gonosz vigyorral belerúgott Ágnes vizslájába. A sportolónő válaszul „bokszállásba helyezkedett” és „két hatalmas horogütést mért a mosolygó arcra”.  A fiatalember homlokát öt öltéssel varrták össze később a kórházban. Fel is jelentette Nadányi Ágnest, ám a tárgyaláson nem jelent meg, így az eljárást megszüntették.

Nadányi Ágnes állatszeretete a bakonszegiekben is megmaradt: amikor az államosítással a család mindenét elvették, az atléta szeretett kecskéivel vette körül magát. Nővérével, Olgával együtt visszavonultan éltek, Ágnes az ősei földjén a téesz birkáira, disznóira, libáira vigyázott. Tarisznyájában diszkoszt hordott; háza közelében még halála után is találtak földbe fúródott súlygolyót. 1964-ben felkereste a nővéreket  a megyei napilap, hogy unokatestvérükről, Nadányi Zoltán költőről faggatózzanak. Aztán 20 év múlva érkeztek az akkor már magányosan élő Ágneshez a Magyar Rádiótól is, akkor már a sportolói múlt volt a fő téma. Az interjú 1984-ben került adásba, az első magyar női diszkoszvető bajnok a következő év december 20-án hunyt el Berettyóújfaluban. Leszármazottja neki és testvéreinek sem volt.

(A Monte Carló-i Casino előtt)

Nadányi Ágnes alakja homályos újságképekből maradt ránk. Még szerencse, hogy a bakonszegiek megőrizték emlékezetükben, és mikor egy ház padlásáról karcos negatívok, rongyos papírképek bukkantak elő, nem a szemétbe dobták, hanem átadták Tóth Imrének, aki szabadidejében fényképezéssel is foglalkozott. Az ő lánya, Tóth Mária Zsuzsánna pedagógus, grafikusművész – aki 2011-ben megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet – adta át digitalizálásra szakembernek. A modern technika segítségével lehet korrigálni (van, amit még így sem), és színekkel kitölteni a múlt képeit. Ezekből közlünk néhány darabot.

(Egy igazi szellemkép a karcolások mögül: Nadányi Ágnes gyakorol a Berettyó-parton. Digitális technikával színezett kép negatívról)

A bakonszegi sportegyesület napjainkban Nadányi Ágnes nevét viseli, ahogy az Ágnes utca is az ő emlékét őrzi. Ha a Berettyó-parton figyelmesen sétálunk, talán még 100 éves súlygolyót is találhatunk még….

Sándor Mária

Felhasznált irodalom:

Magyar Életrajzi Lexikon 1978-1991 (1994).

Bakó Endre: A Nadányiak története. Család, iskolák, felkészülés. In: Rálátás 8. (2007) 3. 10–17.

Egyéb források:

Familysearch.org. Bakonszegi polgári anyakönyvek. Születés 1895–1906.

Napilapok, sportfolyóiratok és sportalmachok cikkei a Hungaricana és az Arcanum adatbázisaiban