A régi Sárrét falvainak lakóinak fő megélhetését a vizes élőhely gazdag növény- és állatvilága biztosította. (A réti méhészkedésről már írtunk ITT.) A táj kiváló tollú kutatójának, Szűcs Sándornak az írásából idézünk újabb részleteket, ezúttal az ősi foglalkozás, a pásztorkodás sárréti változatáról.

Réti pásztorkodás

A régi híres Sárrét rideg – vagy másként szilaj – pásztorkodása volt ez.

Az állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nyájnak, a kondát réti kondának, ezek őrízőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona. Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek. Ott jöttek a világra, ott nőttek fel, ott is pusztultak el, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek, úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak.

Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket, maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dágványok, és hínáros vizek felé vették az útjukat.

A villás szarvú fehér marha csak vágóhídra való volt. (…) a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és más német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű, veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról.

Réti gulya az álláson. Előtérben balról farkasverem keresztmetszete, jobbról madárfogó hurok. (Bély János rajza)

(...)

A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a rétben bizonytalanok voltak a községek határai, de még nem is lett abból semmi baj, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok pl. a Hortobágyra is eljártak.

(…) A pásztorok kerek nádkunyhója ott állott a karám mellett. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévékből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz, főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt benn, hogy levetkezve meg félig mezítelenül tanyázgattak a vackon és az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Ha kis időre kinéztek, csak a bundát kavarintották a vállukra. (…)

A kondának télen sem kellett szárnyékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe. (..) A kondások a bánya mellé vermet csináltak és abba húzódtak be télszakán. Olyan volt ez a verem, mint a gulyások kunyhója, csak a földbe volt mélyesztve. Hópustolás ellen nádfalat ültettek elébe s az ajtaját is nádból kötötték.

A szállások, vagy telelők életébe leginkább a farkasok támadásai hoztak mozgalmasságot. Különösen a gulyások és a juhászok vesződtek velük legtöbbet. A kiéhezett ordasok a korán leszálló estével már ott ólálkodtak a karámok körül s a porong hajlásában leselkedtek.

Leselkedő réti vagy nádi farkas (más néven: toportyán) a Bihari Múzeum állandó kiállításában (Fotó: Halics Szofi)

A pásztorok felváltva őrködtek; míg a többi bojtár a kunyhóban tanyázgatott, vagy éberen aludt, addig a soros összefogva magán a nagy bundát, kinn strázsált a csikorgó éjszakában. Meg-megkerülte a karámot és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén s evvel tartva vissza a veresfülűeket. Körötte járkáltak a hatalmas fehér komondorok, melyek farkasfogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert, szíjból való, vagy hegyes vaskapcsokból összeállított örvet viseltek; ez védte torkukat a farkas harapása ellen. A komondorok viselkedéséből már előre adóztatás, nem vették azt olyan gyanította a pásztor, ha a farkasok támadásra készültek. Ilyenkor csak füttyentett és a kutyák iramodtak a vadakra, az előugráló bojtárlegények pedig fokoshoz, meg görcsös botjaikhoz kaptak.

 Több farkast kinyújtóztattak egy-egy ilyen alkalommal. Ha azonban nem győzték ellátni őket, akkor betörtek azok a karámba és a megriadt állatok közt borzasztó pocsékolást vittek véghez. (…) Mikor aztán a pásztorok két-három farkasnak lerántották a bundáját és véres testét kihajították a hóra, a varjaknak, a többiek néhány napig elkerülték a szállás tájékát. (…)

(..)

Az igazi pásztor akkor sem költözködött be a faluba, amikor a gulya a nyáj mellől már kiöregedett. Csak a rétben érezte jól magát, felcsapott tehát pákásznak.

Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében
(Megjelent: Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán. Budapest, 1938. 164–245.)
A részleteket válogatta: Sándor Mária