A 19. század közepéig, a Körösök és Berettyó szabályozása előtt a történeti Bihar vármegye egyik tájegysége, a Sárrét területét „nagy részét elvégtelenülő mocsár borította, amibe folyóink parttalanul vesztek el”. A  Sárrét falvainak lakóinak fő megélhetését a vizes élőhely gazdag növény- és állatvilága biztosította. A beporzók napjához kapcsolódva most a réti méhészkedésről szól bejegyzésünk. A táj kiváló tollú kutatójának, Szűcs Sándornak az írásából idézünk részleteket.

Réti méhészkedés

Eleink háztartásában igen fontos szerepet játszott a méz. Öreg emberek emlékeznek rá, hogy fiatal korukban még ritkaságszámba ment az olyan ház, ahol fehércukrot használtak. Sokan voltak, akik semennyiért sem ették volna meg. Nem szerették.

Igen, minden háznál akadt egy kis csupor méz, gazdaháznál meg nagy vászonfazékkal állott a kamarában és mindent evvel édesítettek. Ezt tettek az ételbe, tésztafélékbe, a kalácsba, a tea helyett ivott ürmös borba, a gyerekek pedig karéj kenyérre kenve ették. Számtalan esetben külsőleg is használták, gyógyszerül. (…)

A gazdacsaládok sok méhet tartottak. Tavasszal a hatalmas kasokat – míg a méh járást nem fogott – rudakra rakva, meg hajón kivitték a rét valamelyik kiszemelt szárazulatára, és csak télire hozták ismét haza. Többen hordták együvé méheiket, s ha szükségesnek mutatkozott, erős nádkerítéssel körül is kerítették. (…)

A közszükségletet azonban (…)  a réti méhészek látták el mézzel. A sárréti falvak hetivásárjain ott üldögélt ezelőtt a méhész, vagy a felesége mézzel telt nagy vászonfazekai, bodonjai mellett és iccével mérte a finom réti mézet.

A réti méhészet tulajdonképpen a pákászat egyik ága volt. A réti méhész birtokába vette a rét valamelyik, neki megfelelő porongját, kunyhót csinált rá és e körül elhelyezte méhkassait. Az ő ősi módszere szerint a méhekkel nem sokat kellett bíbelődni. Bőven jutott ideje madarászatra, csíkászatra, békászatra is. A közeli ér medrébe pedig vészt vert és úgy halászott. Sőt, dinnyét is termesztett, aminek virágát a méhek nagyon kedvelték. (…)

Csendes, igyekvő, szorgalmas emberek voltak a réti méhészek. Egyik-másik öregről az a legenda maradt fenn, hogy másik falu határában is megismerte a méheit a virágon. De azok is ismerték őt; nyakába, inge ujjába hulltak, mégsem csípték meg. Szúrásuk ellen általában úgy védekeztek, hogy bekenték magukat valamilyen általuk ismert fű nedvével s így még ingük derekába is bátran tehették a méhet.

(…)

A réti méhészek előszeretettel költözködtek állandó vízzel körülvett helyre. Méhesük így jobban védve volt barangoló emberektől, kártékony állatoktól és egyéb veszedelemtől is.

Szabálytalan kör alakú kerítését nádból ültették, ugyanúgy, mint a pásztorok a karámot, A kerített hely közepén állott a kunyhó, a szín pedig a kerítés mellett foglalt helyet, egyik oldala az volt.

Méhkasok a Bihari Múzeum korábbi állandó kiállításából

Kora tavasszal kirakták a gyékényből font kasokat a kunyhó, meg a szín elébe két-három sorral. A kopasz földre kerültek csak, deszkát az tett alájuk, akinek volt. Gyékényből és sodringból csinált sisakokkal fedték be őket, hogy eső ellen védve legyenek.. (…)

A rét kora tavasztól késő őszig sohasem volt virág nélkül. Itt most előszámlálhatatlan növényei egyre-másra nyílottak. (…)  A kasok gyorsan nehezedtek, 80-120 font súlyúak voltak. Némelyik alá gödröt kellett ásni s abba csüngött le a mézzel teli lép. Nyári melegben csorgott belőlük a méz s dinnye- és töklevéllel fogták fel és úgy gyűjtötték össze a tökhajból készült fedeles kupujkóba, a mézestökbe. Ősszel azonban már dézsákra is szükség lett. Ilyenkor, az anyatörzs kivételével, füsttel lefojtották a méheket és a kasok tartalmát kiürítették. (…)

A lép kiszedésére lépvágót és lépmetszőt használtak. Az előbbi 60-65 cm hosszú és a kas oldalának megfelelően görbíthető vaspengéjű kés. Ezzel vágták el a lép szélét a kas oldalától. A lépmetsző pedig hüvelyknyi, hegyes és kétélű penge, melyet derékszögben erősítettek a félméteres vagy még hosszabb nyélbe. Felnyúltak vele a lépek közé és a már levágott darabot felülről elmetszették.

Szűcs Sándor rajza a réti méhész eszközeiről. 1. Méhkas (gyékényből), 2. ugyanaz sisakkal, 3. mézestök 4. lépmetsző, 5. lépvágó

A kiszedett léppel kétféleképpen bántak; vagy apró darabokra tördelték és törökméz, lépesméz néven bocsájtották áruba, vagy pedig kicsorgatták. Dézsa szájára, rácsszerűen, nádszálakat raktak és erre fektették rá a lépet, amiből aztán a méz kicsepegett. A kas csúcsában levő megcukrosodott mézet aszottméz néven ismerték. A sonkolyt megolvasztva, zsákon átszűrve, négyszögletes formába öntve árulták, de gyertyát is csináltak belőle.

A méz árusítása a méhész falusi házától történt, ahova évről évre eljöttek a kofák, városi kereskedők és mézeskalácsosok.

Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében
(Megjelent: Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán. Budapest, 1938. 164–245.)
A részleteket válogatta: Sándor Mária

Napjaink méhészetét bemutató kiállításrészlet a Bihari Múzeum jelenlegi állandó kiállításában
(Fotó: Halics Szofi)