A Konyári Sóstófürdő állomáson ma is megáll a Debrecenből Nagykerekibe tartó vonat. Omlott vakolatú, roskatag állomásépület látványa tárul az (át)utazó szeme elé – nehéz elhinni, hogy 100 éve az egész országból tömegével szálltak le itt a vonatról a fürdővendégek. Sőt, a vasútvonal 1911-es megnyitása előtt szekerekkel, lovas kocsikkal érkeztek ide a gyógyulni vágyók: nem csak a környék lakossága, hanem városi polgárok sokasága is, már az 1850-es évektől kezdve. 

Konyári Sóstó látképe (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Konyár határában egykor több kisebb tó terült el, a legnagyobbat Sóstónak nevezték, lúgos vize miatt. (A tavat sokáig szappanfőzéshez szükséges sziksó kitermelésére hasznosították.)

Valószínű, hogy már a 18. században is fürödhettek a Sóstó vizében, mert a 19. század első harmadában már egyszerű fürdőépületekről is beszámolnak a kortársak, többek között a vegyész tudós Irinyi János is. Ebben az időben a Tihanyi család volt a tulajdonos, akik rendszeresen haszonbérbe adták a területet.

A bérlők folyamatosan fejlesztettek, 1850-ben már 12, pár évvel később 30 vendégszobával működött a fürdő. Megnyitotta kapuit egy vendéglő is, a tó körül parkosított sétányokon andaloghattak a vendégek.

A fürdőszezon május elejétől szeptember végéig tartott. A hideg tó vizét melegítették, fürdőházakban kádakban lehetett idénybe venni a gyógyvizet, mely sótartalma miatt különböző betegségek kezelésére alkalmas volt (lásd újsághirdetés).

A Konyári Sóstófürdő alaprajza 1861-ben (a már felépült és az abban az időben még csak tervezett épületekkel és sétányokkal) Vasárnapi Újság, 1861.

Az 1860-as évektől kezdődően rendszeresen tartottak táncmulatságokat, minden nyári fürdőidényben megrendezték például az Anna-bált. Kellemes társasági élet folyt itt, különböző egyesületek, szervezetek is tartották itt összejöveteleiket, Berettyóújfalui vagy debreceni zenészek húzták a talpalávalót.

 Konyári Sóstófürdő parkja a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A 19. század utolsó harmadában először időnként kijáró, később helyben lakó fürdőorvos is növelte a szolgáltatás színvonalát. Vasútállomás is létesült a közelében (Hosszúpályiban), így már könnyebben meg tudták közelíteni a távolabbi vidékekről egyre nagyobb számban érkező fürdővendégek.

 Újsághirdetés 1929-ből (Bihar c. hetilap)

A két világháború közötti időszak a fürdő működésének utolsó fényes korszaka, Horváth András nevéhez fűződik. Az épületeket modernizálták, szépítették a parkokat, medencét és teniszpályát építettek.

 Konyári Sóstófürdő parkja a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

A konyári sóstófürdő története 1942-ben záródott le végérvényesen miután a tulajdonos, Horváth András elhunyt. Özvegye nem kívánta tovább üzemeltetni a fürdőt. A korábbi bérlő megvette volna az egész komplexumot, ám az özvegy alacsonynak találta a kínált összeget. Az épületeket lebontották, a berendezési tárgyakat értékesítették, a park fáit kivágatták. (Állítólag özvegy Horváthné megbánta döntését, mert így még kevesebb pénzhez jutott.) Ha az asszony nem így döntött volna, akkor talán ma nem múlt időben beszélnénk az egykor víg muzsikától hangos Konyári Sóstófürdőről.

Sándor Mária

Konyári Sóstófürdő bejárata a két világháború között (A Bihari Múzeum gyűjteménye)

Felhasznált irodalom

Magyari Márta: A Konyári Sóstófürdő története. In: Konyár falukönyve. Szerk. Ujváry Zoltán. Debrecen, 2002. 667–690.

Magyari Márta: A Konyári Sóstófürdő története. In: Fejértótól Messzelátó-Sóstóig. Szerk. Horváth László. Hosszúpályi, 2008. 34–53.

Magyari Márta: A szíksó sepréstől a népfürdőig. A konyári Sóstófürdő története. In: A Hajdú-Bihari Megyei Levéltár Évkönyve XXXVII. Szerk. Brigovácz László – Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő. Debrecen, 2021. 149–161.

Szálkai Tamás: Adatok a konyári Sóstó fürdő történetéhez. Új Nézőpont 4. (2017) 3. 93–100.