Berettyóújfalu – Kolozsvár – Berettyóújfalu. A mi szempontunkból ez a viszonylat határozza meg kapcsolatunkat néhai Cs. Erdős Tiborral, akinek 101 esztendőt számláló életútja fordulatokban igen gazdag volt. A bő egy évszázadból csak néhány esztendő kötötte igazán Berettyóújfaluhoz, mégis meghatározó volt számára születésének helye, és az utolsó éviben újraéledő kapcsolat. Páratlanul gazdag élete és művészi munkássága művészettörténeti írásokban, illetve a kortársai visszaemlékezéseiben maradt fenn teljes részletességgel. Mindezekből azonban – a mi vonatkozásunkban – csak annyi derül ki, hogy Berettyóújfaluban született 1914. február 27-én. Ezt követően minden visszaemlékező azt emeli ki, hogy pályája korai időszakának mozgásai tulajdonképpen követték Magyarország 20. századi történetét, az országhatár változásait, a közélet és a művészeti lét adottságait és lehetőségeit. Mindazt, hogy ezek részletei hogyan alakultak, már mi kérdezhettük meg tőle és családjától a 2000-es években. Ezeket egybevetve idézzük most fel alakját, és adunk egy részben szubjektív bemutatást róla.

	(Fotó: Horváth László)

Cs. Erdős Tibor úgy látta meg a napvilágot Berettyóújfaluban, hogy szülei – különböző közszolgálati jogviszonyokban – épp itt találtak korábban lehetőséget. Bihari család gyermekei voltak, rokonaik viszont a megyeszékhelyen, Nagyváradon éltek. Ezért is történt meg az, hogy amikor az I. világháború forgatagában, 1918. december 1-jén a románok kimondták Erdély (és a Partium) csatlakozását a Román Királysághoz, majd a következő hónapokban elindultak Magyarország belseje felé, a háromtagú család visszament Váradra a rokonokhoz. Az alig négyéves Tiborra komoly hatást gyakoroltak a történelmi események, foszlányosan ugyan, de emlékezett a fegyverek dörgésére és az újfalui házuk tövébe lefektetett elesett katonák ponyvával letakart alakjára. A trianoni döntés is Váradon érte őket, így a következő évtizedeket is ott töltötte a család. Huszonhatéves koráig élt itt folyamatosan, és kötődését mindig is hangsúlyozta. Ahogy élete végén egy cikk is írt róla: „úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot”.

Ez a „váradiság” volt az, ami aztán visszahozta Berettyóújfaluba. Most, néhány héttel a 25. magyar kultúra ünnepe rendezvénysorozat után ismét felemlegethetjük azt, hogy 2001 óta milyen komoly szellemi és kulturális szövet keletkezett Biharország székvárosa és Csonka-Bihar székhelye között. E kapcsolat két fontos szereplője közötti beszélgetéssel indult Cs. Erdős Tibor hazatalálása. 2008-ban Jakobovits Miklós (Kolozsváron született, de Nagyváradon kiteljesedő) Munkácsy Mihály-díjas festőművész hívta fel Porkoláb Lajos, a Nadányi Zoltán Művelődési Központ igazgatójának figyelmét arra, hogy él Kolozsváron egy meghatározó, iskolateremtő, az erdélyi magyar művészeti élet „doyenjének” számító alkotó, aki nem mellesleg Újfalu szülöttje. Illőnek tartotta, hogy a „szülőfalu” keresse meg és rendezzen neki kiállítást.

Ez a felhívás természetesen nem maradt kettejük között, eljutott a város vezetőihez és kulturális szervezőihez, és a kapcsolatfelvétel megvalósult. Szinte restelkedve álltunk addigi tudatlanságunk előtt, de ahogy szó szót követett, egyre nagyobb lett az elszánás, és egyre teljesebben kezdett előttünk kibontakozni Cs. Erdős Tibor alakja és szűkebb régiónkon messze túlmutató jelentősége. A Berettyó Televízió főszerkesztőjével, Kari Sándorral és Kocsis Attila operatőrrel készíthettünk vele egy életinterjút kolozsvári otthonában, a főtér közelében, a Napoca utca sarkán álló impozáns polgári házban. Itt tárult fel az életút teljessége.

Ekkor tudtuk meg, hogy az országhatár 20. századi mozgásai hol Magyarországon, hol Romániában érték. A második bécsi döntést követően – amikor visszatért Észak-Erdély Magyarországhoz – a visszacsatolt részeken élő fiatalok egy „békestafétát” szerveztek Budapestig, melynek résztvevőjeként azt kérte, hogy a stafétafutás berettyóújfalui szakaszán futhasson, hogy így térhessen vissza bő két évtized után szülőhelyére. Ez teljesült is, de mivel ez a szakasz késő esti órára esett – ahogy ő fogalmazott –, Berettyóújfaluban csak az eső áztatta úton csattogó békák fogadták. Ekkor már túl volt repülőgépgyári munkás évein és a művészi útkeresés időszakán is, előélete az ipar- és tervezőművészet irányába vitte, de tanárai inkább a képzőművészet felé irányították.

1940–45 között a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol többek között Szőnyi István és Varga Nándor Lajos növendéke volt. Gyakorlati éveiben – mesteri társaságában – számos vidéki, elsősorban észak-magyarországi településen végzett terepmunkát, megismerve a tájképfestészet alapjait. A II. világháború végével ismét hazatért Váradra, ahol 1945–49 között a Nagyváradi Művészeti Iskola tanáraként dolgozott. Innen került azán későbbi, életre szóló lakhelyére. 1949-ben a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola egyik alapítója lett, megteremtve ezzel az egyetlen román fennhatóság alatt működő magyar felsőfokú művészti intézményt – soha nem zárkózva el a tehetséges román, szász, örmény fiataloktól. Ennek ellenére 1959-ben eltávolították a katedráról, ekkor lett a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető díszlettervezője, ahol nyugállományba vonulásáig 1974-ig tevékenykedett. 

Az egyéni alkotással emellett sem hagyott fel, festett portrékat és tájképeket is, utóbbiakon előszeretettel örökítette meg Nagyvárad és Kolozsvár urbánus tájrészleteit. Néprajzi és népművészeti érdeklődése azonban egyre erősebbé vált, így jutott el a városhoz közeli Kalotaszegre és a mezőségi Székre. Készített murális műveket, valamint sajátos érzékenységgel örökítette meg nemzeti sorsfordulóinkat, történelmi párhuzamok alkalmazásával. 100 éves is elmúlt, amikor Kolozsvár felújítás alatt álló főterén ülve igyekezett rögzíteni a történelmi városközpont változásait.

Az interjút követően többször is ellátogathattunk hozzá, mely utakról a Bihari Hírlap akkori tudósítója, majd főszerkesztője, Nyírő Gizella több ízben is beszámolt. Látogatásaink során mindig velünk tartott a művész fia, az időközben sajnos – igen fiatalon – elhunyt Erdős Zsigmond is. Ő volt az igazi kapcsolattartó közöttünk, és tőle tudtuk, hogy édesapjára milyen nagy hatással volt a szülőfalu iránta megnyilvánuló szeretete és megbecsülése. Ennek eredményeként számos eredeti műalkotását, illetve reprodukcióját ajándékozta Berettyóújfalunak, melyek a Bihari Múzeum gyűjteményét gazdagítják. A kötődés pedig akkor teljesedett ki, amikor 2011. május 23-án, a város napján Berettyóújfalu a díszpolgárainak sorába emelte. Ekkor nem tudott személyesen jelen lenni, fia vette át és vitte haza neki az elismerés látható jegyeit.

Ugyancsak vele tudtuk megszervezni azokat az alkalmakat, melyek aztán a valódi hazatalálást jelentették édesapja számára. A Berettyó Televízió stábjával és Berettyóújfalu polgármesterével, Muraközi Istvánnal jelen lehettünk a Cs. Erdős Tibor 100. születésnapja alkalmából szervezett köszöntésen és kiállításon, melyre Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson került sor 2014. február 26-án.

Ekkor fogalmaztuk meg azt a meghívást, melynek eredményeként – Jakobovits Miklós korábbi felhívásának is eleget téve – március 21-én, Cs. Erdős Tibor jelenlétében megnyithattuk kiállítását Berettyóújfaluban, a Nadányi Zoltán Művelődési Házban. Az alkalom pedig abból a szempontból is jelentős volt, hogy a százesztendős művészt személyesen is köszönthettük a megnyitón.

"Hazatérés", 2014.

(Fotó: Nyírő Gizella)

Cs. Erdős Tibor hosszú és termékeny életútja 2015. február 11-én zárult le. Néhány héttel azután, hogy Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben búcsút vettünk tőle, alakját megörökítettük Berettyóújfaluban. Amikor a felújított Nadányi Zoltán Művelődési Ház közösségi tereinek elnevezéséről döntöttünk, akkor a földszinten megszületett a Cs. Erdős Tibor-terem. Ebből az alkalomból pódiumbeszélgetés keretében idéztük fel alakját fiával, valamint Kolozsi Tibor szobrászművésszel, a Barabás Miklós Céh elnökével. És ekkor kerültek fel a terem falaira az általa Berettyóújfalunak ajándékozott alkotások, hogy állandó kiállítás formájában tegyék őt mindenkor halhatatlan berettyóújfaluivá. Ha arra gondolok, hogy az intézményben ma már a napi szóhasználat része a „Cs. Erdős-terem”, akkor úgy gondolom, hogy ez sikerült.

2025-ben sok szó esik arról, hogy mind a magyar–román diplomáciai kapcsolatok, mind pedig a magyarországi és erdélyi magyar–magyar kapcsolatok szempontjából mekkora jelentőségű az országhatárok virtuálissá válása. Azt is megfogalmaztuk a magyar kultúra ünnepe kapcsán januárban, hogy a kulturális diplomácia ebben meghatározó jelentőségű. Ehhez annyit kell hozzátennünk a berettyóújfalui, nagyváradi, kolozsvári Cs. Erdős Tibor élete kapcsán, hogy – számos szakmai elismeréseit követően – 2002-ben Románia, 2007-ben pedig Magyarország elöljárói tüntették ki egyik, majd másik állam lovagkeresztjével. 

Kolozsvári István

Felhasznált irodalom:

Banner Zoltán: Benczédi Sándor és Cs. Erdős Tibor kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Budapest, 1971.

Banner Zoltán: Szó, eszme, látvány (1920–2000). Marosvásárhely, 2002.

Hamvas Lászlóné – Kolozsvári István: A művészetek világa – Képzőművészet, hagyományőrzés, népművészet. In: Berettyóújfalu az újkőkortól napjainkig. Szerk. Kállai Irén. Berettyóújfalu, 2011. 150–159.